Cívis városunkra sötét árnyék vetül,
Magyar földre kínai gyáróriás települ.
Bizonyos zsebekbe sok kenőpénz kerül,
S a népakarat megint háttérbe kényszerül.
440 munkahely, de mi lesz majd az ára?
Újabb hurkot vetünk ki a természet nyakára.
Lesz-e friss levegő gyermekünk számára?
Nem hagyhatjuk környezetünk e harcban magára.
Ez lenne a fejődés, így megyünk előre?
Hogy betonbombát dobunk le az üde zöld mezőre?
Szén-dioxid tengert pumpálunk a levegőbe,
S ivóvizönk lesz a nehézfémek temetője?
Nem tanulunk hibánkból, az emberiség gyarló,
S a környezetét egyre kegyetlenebbül kirabló.
Parancs szerint vízfolyásként hazudik a sajtó,
Botladozik már e csökönyös magasló.
Ezen önpusztításnak vessünk gyorsan véget,
Nem hallgattathatják el a debreceni népet.
Ne hozzanak ide nekünk mindenféle mérget,
Ne pusztítsák el, mit létrehozott a természet!
E város nem lesz senkinek a szemétlerakója,
A debreceni ember saját birtokát megóvja.
Nem ver át a biztonság hamis illúziója,
Nem leszünk a földünk önkéntes kórokozója.