Hosszú évek alatt rá kellett jönnöm, hogy sohasem a leghangosabb, a legerőszakosabb vagy a legnagyobb „jelenléttel” bíró emberek a legerősebbek. Nem ám, ugyanis az erő igazi próbája nem a sikeres pillanatainkban, nem a szerencseszériánkban, hanem éppen ellenkezőleg: a legrosszabb napjainkban van.
A hangos, törtető és oly sikeresnek tűnő emberek ugyanolyan lendülettel kerülnek a padlóra, mint bárki más, mint azok, akik talán kisebb csillogással élik az életüket.
Aztán ott, a padlón fekve mind egyenlő eséllyel, tiszta lappal indulhat útnak, s az élet ezen pontján látható, hogy ki az, aki igazán komoly lelkierővel bír.
A bátor és erős emberek az élet legnagyobb pofonjai után is képesek megőrizni önmagukba és másokba vetett hitüket. Nem veszik magukat körbe bástyafallal, nem tesznek vaslakatot a szívükre, és nem riadnak meg az emberi érzelmektől.
Számomra ez az igazi erő! Akkor is hinni másban, amikor már megégettük magunkat, akkor is hinni önmagunkban, amikor már legalább egyszer elbuktunk, és akkor is embernek maradni, amikor könnyebb lenne levetkőzni legmélyebb érzelmeinket.
Alapigazság, hogy jól, teljes egészében megélni létünket csak nyitott szívvel lehet, mégis ahogy telnek az évek, ahogy jönnek a csalódások, egyre inkább bezárkózunk.
Bezárkózunk, mert félünk, mert nem bírnánk elviselni még egy csapást, mert nincs több bizodalmunk, s mindeközben az önként vállalt magányban és lelki szegénységben hiánycikké válik a mindent megízesítő élet sója. Elfogynak az őszinte mosolyok, már nem cseng úgy a nevetés, és egyre kevésbé van jelen a mindennapokban a remény.
Hiszem, hogy ez az állapot nagyobb veszélyt jelent, mint az a kockázat, amikor újra és újra vásárra visszük a „bőrünket” a szeretet, a szerelem vagy az önmegvalósítás útján! Hiszem, hogy minden pofon ellenére megéri kockáztatni, sőt tudom, hogy a bátor szív és a nyitott lélek elnyeri méltó jutalmát! A jó csak azon az ajtón jöhet be, melyet nyitva talál, legyen hát bátorságotok újra meg újra feltörni a félelem lakatját!