A Liu testvérek bizalma megrendült a szövetségben.

Nem csodálom!

Mert eleve micsoda piti és szánalmas megnyilvánulás a sportvezetés részéről, hogy vissza akarják követelni a rájuk fordított pénzt!

Vegyék úgy, hogy ez volt kimagasló szerepléseik ára, ennyibe került, hogy aranyakat nyertek, és hogy büszkék lehetünk rájuk.

Örüljenek, hogy mindez egyáltalán összejött, s ÍGY, ilyen sikeresen jött össze!

Teljesen természetes és rendben lévő dolog, hogy az élsport pénzbe kerül. Befektetés nélkül, komoly ráfordítások és lemondások nélkül manapság nincs győzelem.
Mivel halad a világ, egyre több nemzet szívügye a sport, immáron számos országban kezelik kiemelt ágazatként. A dicsőség javítja az országimázst és büszkévé teszi az állampolgárokat. Új-Zélandtól Kanadáig, Chilétől Oroszországig, Törökországtól Norvégiáig így van ez.
A magyar kormány is sokat fordít a sportra. Lehet mondani, több esetben túlságosan is. (Az más kérdés, hogy egy korrupt rendszer ugyancsak korrupt kiszolgálói miként csatornázzák át ezeket a közpénzeket magánvagyonukká, de most nem ez a lényeg, nem erről van szó.)
Ami viszont fontos – s én szégyellem magam miatta -, hogy egy ilyen országváltás esetében miként reagál az adott sportág csúcsszerve, a szövetség?
Na, ez az a momentum, ami a mi esetükben megér egy misét, s nem hagyható szó nélkül!
Fogódzkodjatok meg! A Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség szeretné viszontlátni az olimpiai aranyak és világbajnoki címek bekerülési költségeit. Könyvelőik lázasan dolgoznak, mi mindent lehet a fiúkból kisajtolni, milyen kiadásokat és összegeket piríthatnak a távozni szándékozókra.
Az eset kapcsán világosan láthatjuk, mit várhatunk el egy Kósától, vagy úgy általában a Fideszes káderektől. (Gyakorlatilag minden szövetségnek állampárti a vezetője, s a legtöbb sportklubnak is csókosok a tulajdonosai.) Ezek egyszerűen képtelenek úriemberek, belátóak, bölcsek, humánusak és megfontoltak lenni. Náluk csak a pénz számít, az az Isten! (Mint tudjuk, ők igaz keresztények, nem is kicsit, nagyon nagyon…) Amikor saját urizálásukra – munkahelyük, fizetéseik, prémiumaik, kitüntetéseik, repüléseik, gyermekeik és rokonaik, csókosaik, adományaik, kivételezettjeik, dolgozószobáik, tanácsadóik, stb. – költenek, akkor nem fontos, kinek a pénzét szórják. De ha az általuk feleslegesen eltapsolt ezermilliárdokhoz képest valaki elenyésző nagyságrendben megfejhető, akkor hirtelen minden fillér fontossá válik, s azonnal rárepülnek az ügyre.
De ha már egyszer így gondolkodnak – mert képtelenek másképp -, akkor nem lehetne kicsit a focistákat is górcső alá venni?
Hogy ők miért olyan kivételezettek? Mert azok bizony érdemeiken, s teljesítményükön túlmenően, alaposan felül vannak fizetve, s gyakorlatilag még csak nem is adóznak.
Hogyan lehetségesen ez? Igazságos ez? Szükséges ez az elvtelen diszkrimináció? Nekik miért nem kell keresményükkel-adójukkal szolgálni a közt?
Vajon amikor egy magyar labdarúgó külföldre szerződik, vele is visszafizettetik azt az összeget, amiért valamelyik itthoni akadémiában felnevelték, s eladható terméket kreáltak belőle?
Ahogy az ember figyel, olvas, könnyen észrevehető, hogy a labdarúgókra nagyságrendekkel több megy el, mint a korcsolyázókra.
Szóval, hátrább az agarakkal! Ne égessük magunkat ország-világ előtt!
Kósa Lajos, meg mi mindnyájan köszönjük meg a srácoknak, hogy ennyi örömöt okoztak nekünk, s feltették Magyarországot a téli sportok térképére!
Szomorú szívvel, lelkünk mélyén visszavárva őket inkább úgy búcsúzzunk tőlük, hogy szép volt Sanyi, szép volt Shaoang, mindig szeretni fogunk benneteket, s további sikereket kívánunk nektek új hazátokban és az életben!

ároly Elter