Akik levajazzák, odaszólnak, elintézik, aláírják

“A kisebbik lányom ma írja a központi középiskolai felvételit. Sokat tanult rá, előkészítőre is járt, rengeteg munkát tett bele. És persze halál ideges volt már napok óta, ez az első ilyen nagyobb megmérettetés az életében (lesz még jó pár). Ahol, persze, kap egy pontszámot, amihez kell a munkája, az adott lelkiállapota, szerencse – sok minden.
Mi is idegesek vagyunk, izgulunk. Nem is elsősorban azért, hogy milyen lesz a pontszáma (bár az is fontos), hanem hogy miként éli meg ezt a stresszt, az egész vizsgahelyzetet. Hogy végül milyen élmény lesz – és ez nemcsak az eredménytől függ.
Én nem vagyok a versengés és a teljesítménykényszer nagy rajongója, egész más társadalmat tartanék jónak. Kooperációról, szolidaritásról, kölcsönös segítségről szóló társadalmat. De most ez van, a vizsgáztatós, versenyeztető. És izgulok, drukkolok, aggódom, reménykedem.
Éppen ezért most valahogy a megszokottnál is jobban hat rám a schadlgyörgyök, völnerpálok, megvehető tanárok, okosba’ “vizsgázó” szarháziak története. Akik ennek a stressztársadalomnak a rabló haszonélvezői. Akik levajazzák, odaszólnak, elintézik, aláírják – és akik igénybe veszik ezt a “szolgáltatást”.
Az én ideges, drukkoló, tanuló, időnként dühöngő, elkeseredő, máskor a jó eredményeit mutogató kislányomat vágják pofon ezek a szemétládák. Mindannyiunkat pofon vágnak.
Nyomorult, ócska, lusta, másokon taposó gazemberek. A rendszer valódi színe-virága.”
Konok Péter