Akik még mindig nem veszik komolyan!

0

 Most olyan időket élünk, amilyet még sosem, csupa olyan dolgot kell átélnünk, amik átélésében egyszerűen nincs gyakorlatunk. Nem csak a kommunikációban kell türelmesebbnek lennünk egymással, hanem az érzelmi reakcióink megértésében is.

Senkinek nincs joga megkérdőjelezni azt, hogy ki hogy éli meg ezt a krízist. Nyilvánvalóan vannak tanult mechanizmusok, problémamegoldó technikák, amiket elsajátítottunk életünk folyamán, amikor bajba kerültünk, és kimásztunk belőle, de ez most a maga ismeretlensége folytán nagyon sok ösztönös reakciót is kihoz az emberből.

Némiképp nehezíti a helyzetünket, hogy bár sejtjük, hogy nagy a baj, azt is tudjuk, hogy olyan nagy, amilyen nagy bajjal a mi életünk során még sosem találkoztunk, a várható veszteséggel még úgy sem képes megbirkózni az agyunk, hogy látjuk a neten keringő videókat, olvassuk a híreket, számokat.

Van, aki úgy tud megbirkózni a benne dúló félelemmel, hogy elbagatellizálja, van, aki viccelődni kezd, hátha így nem olyan félelmetes, van, aki pánikol, mert tehetetlennek érzi magát a történések súlya alatt. Talán senki nem magát félti a legjobban (hiszen abban megegyezhetünk, hogy mindannyian golyóállóak vagyunk, ugye? 🙂 ), hanem a szüleit, gyerekét, nagyszüleit, barátait, mindenkit, akit szeret. Van aki ezt nagyon könnyen lerázza magáról, van akinek minden napja rettegés, dühös perlekedés, sírás, mert úgy érzi, hogy nem elég, amit tenni tud azért, hogy a szeretteit biztonságban tudja.

50 éves vagyok, nekem már nagyon sok idősebb, ilyen-olyan betegséggel küzdő emberem van. Nem könnyíti meg a dolgomat az sem, hogy a családom tagjai fizikailag sincsenek velem. Mindennap elmegyek dolgozni, mert a suli nem áll meg, és némely kolléga akkor is bebuszozik, ha azt a 2 mondatot telefonon is elmondhatná, én meg napok óta nem merem a Férjemet megölelni sem, mert nem lehetek már semmiben sem biztos.

Bevallom, néha kiborulok, néha meg fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem, pedig igazából nem tudom elképzelni, hogy bárkinek baja essen. Béna vagyok, tehetetlen.

Rita Németh-Kovács