Amikor elmennek a gyerekeid

Amikor elmennek a gyerekeid,… amikor egy kicsit meghalsz,… amikor meg kell tanulnod, mennyit kell egy emberre vásárolni.
Az üresség sokáig ott marad utánuk. Ha mozdul a kilincs, felkapod a fejed és talán még a szíved is hevesebben ver: “Talán megjött!”
De nem jött meg,… mert száz vagy ezer kilométerre van tőled.
Lassan megszokod, és egy kicsit talán bele is fásulsz. Belakod az új életedet. Tudod, hogy elég hetente egyszer bekapcsolni a mosógépet. Tudod, hogy ahová leteszel valamit, azt később is ott fogod találni.
Természetessé válik az, hogy interneten, vagy telefonon beszélsz velük. Egy idő után már fel sem tűnik, hogy nem fáj,… nem annyira,… nem mindig.
Persze vannak napok, amikor görcsbe rándul a szíved. Olyan rossz érzésed van, magad sem tudod az okát. Egy visszatérő gondolat bánt téged: “Csak nem érte baj valamelyiket?”
Alig várod, hogy jelentkezzenek, hogy beszélhess velük. Hogy lásd, hogy minden rendben van. Lassan megnyugszol, már csak néha vannak rémálmaid. Mert félted őket,… MINDIG.
Aztán mondják: “Megyünk haza!”… és az élet visszatér beléd.
Lesz minden, hogyne lenne. Minden, amit csak szeretnek, … talán meg egy kicsit több is. Minden, amit ők maguk is meg tudnak főzni,… de te tudod, hogy az nem olyan, mert hiányzik belőle a szíved💝.
Izgatottan készülődsz. És tudod, hogy hamarosan átölelheted őket. Persze igyekszel majd úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy megjöttek. Nem mondod el, hogy végig aggódtál.
Itt lesznek és újra zajos lesz a ház. Zaj van, nevetés és mindenki csak mondja a magáét. Annyira jó így… igaz, ugye?!
Készülsz és közben néha beléd hasít valami. Mint egy beágyazódott tüske, ami felsajog olykor. Mert tudod, hogy elmennek újra. Már most készülsz újra a fájdalomra. Mert fájni fog,… újra és újra.
Úgy kell majd megszoknod a hiányukat, ahogy annyiszor megszoktad már. Lassan, ahogy az élet hozta. Amikor óvodások lettek, egy kicsit elvették tőled őket. Még szinte érzed a frissen fürdetett baba-illatukat😉. Aztán iskolások, gimnazisták, majd amikor másik városba költöznek, mert ott van az egyetem. Akkor már ritkábban jönnek. Érzed az már egy kicsit nagyobb halál.
Végül elmennek, mert így kell lennie… ez a természetes. Élik a maguk életét. Bent örülsz, hogy sikerült, és bízol benne, hogy megtalálták a helyüket. Akkor is, ha az a hely messze van attól, ahol Te vagy,… de legalább sikerült. Hiszed, hogy biztonságban vannak. Tudod, hogy van jelenük és van jövőjük. Jönnek és elmennek, hisz ez az élet rendje, de belőled még is elvisznek egy darabot. Még akkor is, ha talán nem is tudják.
De!… tudják, hogyne tudnák. Mindent tudnak!☝️ Még többet is, mint gondolod! Hidd el, ugyanúgy hiányzol nekik, mint ahogy ők hiányoznak neked. Hogy, honnan tudom???🤔 Mert jó emberek, Te nevelted őket ilyenné.
Igaz, fájni fog ismét egy kicsit, de megszokod újra a hiányukat😔
ÖREG SZÍVEM💔
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, nem cserélhetem újra!
Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?
Istenem még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
két szép gyermek, kiknek életet adtam.
S, most végre már nagymama is lettem,
kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?
Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?
Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,
amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem,
nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, de talán még elbírja!
Tisztességgel elvégzem a munkám,
ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.
Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,
elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!
~ R. K. ~