AZ AMPUTÁCIÓK ORSZÁGÁBAN ÉLÜNK?

Régóta tudjuk, hogy nemzetközi viszonylatban Magyarországon háromszor annyi amputáció történik, mint máshol. Egészen egyszerűen nálunk nem próbálják megmenteni a végtagokat, költséghatékonyabb gyorsan megszabadulni a beteg résztől, mert az ingatag egészségügyet nem terheli hosszútávon egy ilyen beteg. Látszólag olcsóbb megoldás, mint hosszútávú kezeléseket alkalmazni.
Látszólag…
Ám hosszútávon már egyáltalán nem így néz ki, hiszen kiesik a gazdasági körforgásból, és még életen át tartó juttatásra is jogosult. A probléma diagnosztizálása már évekkel ezelőtt megtörtént. A Medical Online még 2019-ben írt arról, hogy meglehetősen rossz amputációs arányra. A hazai szakmai szervezetek is folyamatosan figyelmeztetnek, álláspontjuk szerint az amputációk száma az érbeteg ellátás egészéről tükröt mutat. Az ellátás elégtelenségben a betegek életmódja mellett a késlekedő diagnózis, a gyógyszeres megelőzés hiánya, a nem megfelelő gondozás, valamint a szükséges érsebészeti, vagy intervenciós radiológiai beavatkozások elmaradása egyaránt szerepet játszik.
„2019-ben amputálni akarták a lábam cukorbetegség miatt. Egy keletkezett seb nem gyógyult, akkor a győri kórház sebészetén feküdtem. A lányom az orvos nyakára járt, mert tájékoztatást alig kaptunk. Előfordult, hogy reggel hétre rendelte oda, aztán közölte nem ér rá beszélgetni. Végül kénytelen volt, mert nem hagyta magát. Nem hagytuk ott a lábam…hetek múlva kiengedtek, hosszú lábadozás kezdődött. Egy évig kirendelt kötöző járt hozzám, ám a lábam nem gyógyult meg maradéktalanul. Végül tudomást szereztem egy privát sebcentrumról, pár hónap alatt rendbe tettek. A kórházban erről tájékoztatást nem kaptam, még csak utalást sem, hogy ilyen lehetősége egyáltalán létezik. Mondjuk másról sem beszéltek. Lényegében papírok, és további tudnivalók nélkül küldtek haza.
A TB-t egész életemben nem használtam ki, alig jártam orvoshoz. A sebcentrum 80 kilométerre van tőlünk, odavittem már nagyon sok pénzt, és nyilván Ők sem tudnak mindenen és mindenkin segíteni, de legalább megpróbálják, amit az állami korházban egyáltalán nem éreztem. Vagy csak én voltam rossz helyen, rossz orvosnál? Előfordulhat….”
Több kérdést is felvet a szóban forgó eset. Nem jókedvéből kerül valaki kórházba, és a megfelelő tájékoztatás alap dolog lenne. Sajnos egyre több a panasz, ha tudják is az orvosok, ápolók, hogy mi a probléma, szinte úgy kell könyörögni, hogy mondjanak is valamit. Rossz néven is veszik a problémás, kérdező betegeket és hozzátartozókat. Pedig az ember azt hinné, hogy ez legalább belefér a fizetett adóba.
Vajon, ha egy privát sebcentrumban tudnak olyan megoldást, amivel elérik, amit állami szinten nem – gyógyulást, akkor bizony elgondolkodtató, hogy vagy az anyagok teljesen mások – valószínű drágábbak, jobbak, és ezt állami intézmények nem engedhetnek meg maguknak, vagy az ellátás minőségében vannak különbségek. Vélhetően a kettő kéz a kézben jár.
Amputációk esetében azonban van még egy fontos dolog, amire ki kell térni. Ahhoz, hogy valaki például cukorbetegség miatt eljusson eddig, sokszor az egészségtelen, hanyag életmódon keresztül vezet az út, ezen nincs mit szépíteni. Az emberi természet azonban általában olyan, hogy már csak akkor kapkodunk, amikor baj van.
Ezzel az orvosok is tisztában vannak, és talán jogos is lenne a kritikájuk a betegek felé. Ám aki a gyógyításra esküdött, jogában áll e gyógyítandó betegek között különbséget tenni? Egyáltalán kell érdekleje, hogy az a beteg milyen úton keresztül került a kezei közé?
Via Kisalföld