A szomszéd fűje mindig zöldebb, azaz bármilyen jó is nekünk, mindig találunk okot arra, hogy más eredményeihez, gazdagságához, szépségéhez, tehetségéhez mérten kevesebbnek érezzük magunkat.
Az emberi természet része a fejlődés iránti folyamatos vágy. Kicsit mindig éhesek maradunk, mindig többet akarunk, mégis azt gondolom, hogy van az a pont, amikor a saját természetünk már többet árt, mint használ nekünk.
Ha mindezt nem ismerjük fel időben, s nem húzunk meg egy olyan lélektani határt, ahonnan már egyszerűen csak pofátlanság, hálátlanság, vagy szimplán butaság a többre vágyás, akkor soha az életben nem lehetünk igazán boldogok.
Ki gazdag és ki szegény? Rólam azt mondják, hogy tehetős ember vagyok, mégis van számtalan olyan milliárdos az országban, akinek aprópénz csupán a vagyonom, ha meg mondjuk a külföldi multimilliárdosokhoz hasonlítom magam, akkor egyenesen kis hal vagyok. Van, akinek meg pont én testesítem meg az elérhetetlen jólétet, s ugyanaz az ember meg egy másik szemében él olyan módon, ami irigylésre méltó.
Az osztály szépe, akihez minden társa hasonlítani szeretne, lehet, hogy otthon titokban hányatja magát, mert az ő soha el nem érhető ideálja egy 14 éves japán modell, akinek a 40 kg-os teste megvalósíthatatlan a magyar tinédzser számára.
Egy boldog házasság is megingatható, ha azt látjuk, hogy máshol még jobb, kolbászból van a kerítés, „az ember” mi mindent vett a feleségnek, hova vitte nyaralni, mennyire odafigyelnek egymásra, milyen romantikus meglepetésben volt része a párosnak. Egyik pillanatban még azt hiszi az ember, hogy ő boldog, aztán hall, vagy lát valamit, elönti a sárga irigység, s elkezdi átértékelni, hogy talán neki nem is jó, ami van, nem elég. Neki is legalább annyi járna, mint a másiknak.
Mindig lesznek nálunk csinosabb, szebb, okosabb, gazdagabb, sikeresebb emberek. Olyan nincs, hogy valaki mindenben remekeljen, ráadásul nagyon sok minden, amiben szeretnénk lekörözni másokat, olyan relatív terület, amit nem lehet objektíven megítélni. Nincs kimondott első hely, sőt nincs dobogó sem. Senki, vagy akár éppen bárki ott állhat a toplista tetején.
Talán az az ember, akinek a megnyerő külsejét oly szívesen magunkra öltenénk, éppen teljesen elégedetlen önmagával, mert neki más az etalon. Az, akinek az eszét irigyeljük, sóvárog a mi érzelmi intelligenciánk után. Akinek a párkapcsolatát és a luxus nyaralásait pukkadozva nézzük, talán titokban halálra unja magát a „gazdag faszi” mellett, vagy az a páros, aki a Facebookon úgy szereti egymást, a való életben kétnaponta üvöltve veszekszik egymással.
Nem tudhatjuk, mert azt az életet nem mi éljük, az a sors nem a miénk, annak az útnak a buktatóin nem mi vagyunk kénytelenek végigmenni. Könnyű úgy elbizonytalanítani magunkat a saját életünk kapcsán, hogy a másik ember vonzó valóságának csak a felszínét kapargatjuk, de ez önmagunk legnagyobb félrevezetése. Ha kívülről néznénk, s nem élnénk meg a saját életünk nehézségeit, akkor előfordulhat, hogy éppen az iránt sóvárognánk, amit lehetőségünk van nap mint nap megélni!
Olyan ez, mint amikor visszasírjuk a múltat, mert csak utólag vesszük észre, hogy milyen jó dolgok zajlottak körülöttünk.
Az, aki elhatározza, hogy a saját életére koncentrál, és úgy éli meg a pillanatot, hogy közben nem méregeti magát máshoz, az elkötelezi önmagát a saját boldogsága mellett! Nem mondom, hogy húzzunk szemellenzőt, mert a tájékozottság nem árt, de elsősorban a saját utunkat nézzük, s ha azon képesek vagyunk elégedetten járni, akkor nézegessünk másfelé.