Az élet a legnagyobb rendező.

Ágoston László

Amikor Bayer Zsolt szavai kerültek elém a “mocskos n**gerek testtartásáról” éppen Gershwin Porgy és Bess-e ment a háttérben. Tudod, opera a feketék életéről a múlt század elején…

Kérdezték a kiköltözésemkor, hogy átéltem-e kultúrsokkot. Át. Hazalátogatva.

Ez a mondat: “kibaszott n**erek mocskos bakancsát kell csókolgatni, és önfeledten mosolyogni hozzá?”, amelyet a magyar állam által lovagkereszttel, saját műsorral és rengeteg támogatással kitömött publicistája korábban tudott leírni,

vagy a Vadhajtások “a mocskos n**ger banánzabáló fekete szarok fosztogatásait és a terrorista antifák harcairól” szóló posztja ebben a világban nem értelmezhető.

Azt hiszem, kimondhatom, hogy itt börtön járna érte. És a világ összes nem fasiszta államában.

És ez nem valami píszí hülyeség. Ez nem kényeskedés. Ez nettó köztörvényes lenne egyébként otthon is, ha lenne még jogállam.

Én azt hiszem, tudok írni. Jól és kifejezően. De most mégsem tudom leírni azt az érzést, ami bennem van. Nem csalódás (ennyi év után ugyan miben), nem fájdalom, nem felháborodás.

Undor. Az érzés, hogy nekem ehhez semmi közöm. Szégyen. Nem csak amiatt, aki ezt leírja, de a szerkesztő miatt, aki ezt kiengedi, és az olvasó miatt, aki bólogat hozzá, és az okoskodó miatt, aki próbálja relativizálni, hogy ez nem fasizmus.

De. Ez az.

Aztán a felháborodás – gondolom én – hatására cserélik a “mocskos niggert” “mocskos bűnözőre”. Mintha ez számítana. Mintha már nem hangzott volna el korábban is.

Mintha azoknak a lelkében a kételkedést és az ellenállást, akik olvassák a Lovagkeresztest, nem csiszolták volna már fémtisztára a korábbi évek förtelmei.

Amikor ez az ember állami kitüntetést kapott, és megígérte, hogy innentől felnő a címhez, nem fog mocskot önteni magából, nyilvánosan adtam neki erre esélyt. Azt mondtam, várjuk ki, mi lesz belőle.

Ez lett. Tudod mit? Sosem gondoltam, hogy ezt valaha kimondom, de most megteszem:

szégyen, hogy nekem kellett elköltöznöm. Szégyen, hogy nekem kellett önkéntes száműzetésbe vonulnom.

Mert a magyar ember nem ennyi.

Magyarország lehet összetört, meggyalázott, lehetnek milliók agymosottak, de kikérem a nemzetem nevében, hogy az emberiség söpredéke lennénk.

És amikor a Magyar Nemzetben meg a Magyar Időkben meg a Magyar Televízióban ilyenek elhangozhatnak, letűnt ordas korok csőcselékeként kezelik a népet, amelyből származom.

Ennyire nincsen lent a színvonal. Ennél többek vagyunk. Az a nép, amely megszülte Radnótit és Bartókot, a tudósainkat, a sportolóinkat… nem… visszautasítom!

Csak szabaduljunk már fel ez alól az átoksúly alól!

(A szavakat én csillagoztam ki, az eredeti szerzők nyilván nem.

A képen: egy meglincselt, felakasztott fekete körül fotózkodik a tömeg. Ezek a jelentek még kicsit több, mint fél évszázada is előfordultak az Egyesült Államok déli részén.

Ha szeretnéd érteni, mi miért történik, nézd meg “A komornyik” (The Butler) című filmet, vagy a 13 című ingyenesen is elérhető dokumentumfilmet ezen a linken: https://www.youtube.com/watch?v=krfcq5pF8u8 )