“Azért nem volt mindenki hős”

Egy kórházi dolgozó szubjektív járványnaplója.

0

Szomorú ez az egész, úgy ahogy van. De amíg nem mozdul meg az ország, addig nem változik itt semmit!

Az egyik fővárosi egészségügyi intézmény szakdolgozója vállalta, hogy megosztja az Átlátszóval a koronavírus-járvány során szerzett tapasztalatait. Névtelenül, hisz papíron az ágazat összes munkavállalójának megtiltották, hogy szóba álljanak a médiával. A beszélgetésből kiderül: keveset teszteltek az egészségügyi dolgozók körében, sokan pánikba estek, és olyanok is akadtak, akik inkább táppénzre mentek. Anyagilag viszont szinte mindenki rosszul járt. Szubjektív járványnapló, rózsaszín szemüveg nélkül.

– Mi volt a legnagyobb változás, amit a járványhelyzet okozott egy egészségügyi dolgozónál?

– Az átvezénylések. Ugyan ez mindig is benne volt a szerződésünkben, de a több mint húsz év alatt, amióta a szakmában vagyok, eddig soha nem éltek vele. Ahogy az általam ismert kollégáknál sem. És valami azt súgja, ez a változás tartós lesz. Ugyanis a vezetők ráéreztek az ízére, hogy gond nélkül lehet ide-oda rakosgatni az embereket. Korábban, amíg úgymond szárnyalt a gazdaság, nehezebben tehették volna ezt. Fennállt a kockázat, hogy megunják, besokallnak, elmennek külföldre, vagy itthon, a piaci szektorban vállalnak jobban fizető munkát. Most azonban, hogy az egész világon visszaesett a gazdaság, rengetegen elveszítették a munkájukat, bizonytalanabb lett az egész. Így aztán tömegével vannak olyan családok, ahol az egyetlen stabil jövedelem az egészségügyi dolgozóé. Ha férjét vagy a feleségét már kirúgták, ő nyilván nem fogja kockáztatni a közalkalmazotti státuszát, ami mégiscsak nyugdíjas állás. Szóval, így a kórházak is jobban tudnak munkáltatóként nyomást gyakorolni az átcsoportosítások érdekében. Szerintem ez a gyakorlat maradni fog – ahogy a kórházparancsnokok is.

– Találkozott katonákkal, lehetett észlelni a jelenlétüket az intézményben?

– Nem, őket inkább a dolog gazdasági része érdekelte. A beszerzésnél, a készletezésnél tevékenykedtek, de a munkájukra nem volt közvetlen rálátásom.

A beszerzés korábban rendszerint alulműködött, mert nem volt rá pénz.

Sokszor nem volt anyag, eszköz a hó végére, ezért is jöttek a katonák. Tény, hogy ennek köszönhetően, illetve a szakrendelések, fekvőbeteg osztályok hónapokon át tartó csökkentett üzemmódja miatt a járvány e téren komoly megtakarításokat eredményezett. De hogy az így spórolt pénzt hova osztották, azt nem tudom.

– Önt hova vezényelték először?

– A beléptetéshez. Ekkor még nem igazán éreztem azt, hogy hős lennék, inkább halálra untam magam. Értelmét sem igen láttam, minek kell ide szakdolgozókat küldeni. Arra, hogy kikeresse a listáról, van-e a páciensnek időpontja, megnézze a beutalóját, és lázat mérjen, akármelyik biztonsági őr alkalmas. Ez klasszikus portásmeló, nem orvosi vagy ápolói kompetencia. Ráadásul a nálunk lévő hőmérők rettenetesen pontatlanok voltak, gyakorlatilag semmit sem értek.

– Védőeszközt azonnal kaptak?

– Persze, ezzel nem volt gond. Nálunk legalábbis rögtön jutott mindenkinek védőmaszk, fertőtlenítő és kesztyű is. Pontosabban: nem ezzel volt gond.

– Hanem?

– Később átvezényeltek a krónikus belosztályra idős, demens betegeket ápolni. Erre azért volt szükség, mert nagyon sok volt a tünetmentes pozitív eset, úgy negyven kolléga karanténba került. Őket kellett pótolni. Vajon miért nem igyekeztek, miért nem törték össze magukat ezután, hogy olyan nagyon sűrűn teszteljék a kórházi dolgozókat? Azt gondolom, pont azért, mert akkor még beláthatatlan volt, milyen gyorsan terjed ez a vírus. Az illetékesek attól tartottak: ha még szélesebb körben tesztelik a személyzetet, bizonyos helyeken akár újabb 30-40 vagy 60-70 emberről derülhet ki egyszerre, hogy tünetmentes pozitívak. Ennyi alkalmazott kiesése pedig az “ebzárlat” idejére akár már be is dönthette volna a konkrét intézményt. Ettől félve inkább úgy döntöttek: nem akarják tudni. Ha félrenéznek, becsukják a szemüket, akkor papíron nincs ügy. Ha nincs teszt, a tünetmentes dolgozó csak hadd dolgozzon tovább.

– Önt letesztelték?

– Csak a legvégén volt szerológiai teszt, ami nálam egyébként negatív lett, előtte semmi. Amúgy a vérből nyert, mentősök által csinált gyorsteszt semmit sem ér, hírhedten megbízhatatlan. Csak az orr-, vagy garatváladékból vett laborteszt megbízható igazán.

– Itt milyen védőfelszerelésben dolgoztak?

– Zsilipruhában. Ez egy speciális, eldobható járványvédelmi ruházat, amit műszak végén kidobtunk. Igazából még ez se volt olyan gázos. Aki fertőzésgyanús lett, elkülönítették, nagyjából ennyi. Az volt a durva, mikor átkerültem a COVID-megfigyelő osztályra. Nem annyira nekem, mint inkább a betegeknek. Abban a szkafanderre hasonlító, vegyvédelmi ruhára emlékeztető szerelésben úgy néztem ki, mint egy űrlény. Cipzáras kezeslábas, sapka, védőszemüveg, lehajtható plasztikpajzs, kesztyű, lábzsák. Képzeld el, amikor egy eszméletlen beteg magához tért, és engem pillantott meg. Azt gondolhatta, a Walking dead vagy a Kaptár egyik epizódjába csöppent, a világban kitört az apokalipszis. Persze itt én csak segédkeztem a szakszemélyzetnek.

– Hogy reagált erre a helyzetre?

– Szerintem az átlagnál nyugisabban, nem különösebben vettem a szívemre ezt a járványmizériát. Sokan viszont túlzottan megijedtek ettől.

– Ezt befolyásolhatta, hogy egészségügyi dolgozóként belülről nagyobb rálátása volt az összképre?

– Nem hiszem, hogy ez az oka.

A kollégáim egy része ugyanúgy bepánikolt, ahogy az átlagemberek. Ők is ész nélkül bevásároltak, s kis túlzással magukra húztak két kesztyűt meg három maszkot, ha csak kiléptek az utcára.

Nem mondom, hogy a többségre jellemző ez, de azért elég sokan voltak ilyenek. Ahogy olyanok is, akik a járvány után egyszer csak nem jöttek be a kórházba dolgozni.

– A járvány miatt nem voltak hajlandóak dolgozni?

– Nyilván jogilag a munkát erre hivatkozva a vészhelyzetben nyíltan nem tagadhatták meg. De tudjuk, hogy megy ez. Sunnyogásban, a nemszeretem dolgok alóli kibúvásban világbajnokok vagyunk. Sokan egyszerűen beteget jelentettek, táppénzre mentek, de nagyon kilógott a lóláb, hogy ez csak ürügy. Volt olyan is, aki a járvány előtt tényleg beteg volt, de felgyógyulva visszajöhetett volna, ám inkább maradt végig betegállományban.

– Hányan lehettek ilyenek?

– Akiket én láttam, itt körülbelül egyharmaduk. Ez azért árnyalja a hősiesség, meg a hősként ünneplés propagandaképét. Azért nem volt mindenki hős, akadt bőven közöttünk is, aki megijedt és hazament. Na, ezért se nagyon lehetett itt szakmányban tesztelgetni. Így is sokan kiestek, mások pedig ugye “dezertáltak”, ha a maradékot is leszűrik, aztán ott is kibukik néhány pozitív, akkor ki dolgozott volna itt?

– Anyagilag hogy érintette a dolgozókat a megváltozott helyzet?

– Elég rosszul. Nem is a bérünk miatt, azt nyilván ugyanúgy megkaptuk. Persze ez a járványos munka jóval stresszesebb, arra viszont most is ügyeltek, hogy vészhelyzet ide, kockázat oda, lényegesen több pénzt ne kapjál, úgy intézték a beosztásokat.

De nem ez volt az igazi érvágás, hanem az, hogy ezekben a hónapokban a hálapénz és a maszekolás megszűnt, vagyis töredékére csökkent.

Szakdolgozóként nyilván én is kaptam ezt-azt, de az igazi kiesés az orvosoknál jelentkezett. Erről beszéltem: hogy a szűkös hónapok meg a gazdasági válság miatt az egészségügyben sem nagyon lehet ugrálni ezután.

– Az újságírók eléggé a bőrükön érezték a hírzárlatot. Az egészségügyi dolgozókon volt nyomás?

– Nem igazán volt érezhető, csak annyira, mint korábban. Velünk a járványtól függetlenül eleve aláíratták a szerződésünk részeként, hogy belső kórházi ügyekben nem nyilatkozhatunk a médiának. Ezt most én is megszegem azzal, hogy válaszolok a kérdésekre. Az ilyesmit régebben is ugyanúgy szankcionálták, ha észrevették. Például volt olyan eset, hogy egy kolléga egy Facebook-posztja miatt fegyelmit kapott. Valahol ez érthető, minden munkahelyen van szolgálati meg üzleti titok. És ha lebuksz, abból azért lehet gondod.

– Nemrég egy orvos névtelenül nyilatkozott a 444-nek, utána a győri kórház főigazgatója indirekt, burkolt módon beazonosította, hogy az illető a győri kórházban dolgozott. Sőt, arra is utalt, hogy tudja, ki az.

– Erről beszéltem, igen. Ha kiderül, az minimum fegyelmi. Meg el tudod képzelni, utána hogy fognak a vezetők rád nézni. Valahogy úgy, mint a győri kórházban.

A kiszivárogtatókat egy intézményben sem szeretik. Akkor se, ha az igazat mondják. Akkor főleg nem.

– Akkor miért vállalta mégis az interjút?

– Azért, mert szerintem fontos, hogy az emberek a zombifilmekből vett hősözés meg hisztizés nélkül lássák, milyen is volt ez belülről. A megszólalásnak van egzisztenciális kockázata, nem tagadom, én pedig nem szeretném a munkámat elveszíteni. Szóval, azért nyilván van bennem is félelem. De azt is fontosnak tartom elmondani, hogy nekem mindettől függetlenül alapvetően pozitív a tapasztalatom. A kollégáim többsége a helyzet kezelését tekintve szerintem nem vizsgázott rosszul.
Kép:illusztráció
Via:atlatszo.hu