Azt ígértük, szabadok lesztek.

Felnőtt egy generáció, aki szabadnak született. Aki nem abban a puhának nevezett, de mégiscsak diktatúrában nevelkedett, amelynek az egyik fő üzenete a ne szólj szám, nem fáj fejem volt, a kussolj. Amikor én 18 voltam, úgy tűnt, örökre vége a rendszernek, ahol a megalkuvás, az árulás, lojalitás a legfőbb érték. Akkor azt kérték tőlem, első alkalommal választóként az ország első szabad választásán, hogy hallgassak a szívemre. Azóta ez a banda, – nagyrészt az én generációm tagjai, ezt leírni is szégyellem… lenyúlta a fél (egész?) országot. Tönkretette az utóbbi 10 évben mindazt, amiben egyetemistaként, huszonévesként hittem, bíztam. De ezzel együtt az a generáció, akit már mi neveltünk, hisz a szabadságban, a demokráciában. És képes tenni is érte. Ezt most bizonyítják be. Hatalmas tisztelet, köszönet.
A színművészetisek, azok a huszonéves egyetemi polgárok, akik megálljt parancsoltak most a hatalomnak, a gyerekeink. Nem tudok másképp gondolni rájuk, hiszen abban a korban vagyok, amikor bármely huszonévesre úgy tekinthetek: az én fiam, az én lányom lehetnél. Mélységesen büszke vagyok Rátok és egyben hálás: amiért mertek, amiért kiálltatok magatokért és igen, értünk. Biztos vagyok benne, hogy bárki, bárhogyan tekint erre a helyzetre, a legfontosabb kérdésben mindannyian egyetértünk: a gyerekeinknek, akik most kiállnak magukért, semmi bántódásuk nem eshet.
Hiába kiabálja a főtulok, va, hogy ez egy hadsereg, meg külföldről pénzelt satöbbi. Nem, nem hadsereg. Ők egy bölcs, békés, most már tömeg, akiket felbőszített az égbekiáltó igazságtalanság, a semmibe vevés, amely őket, minket ért és ér szinte minden egyes nap. Kutya kötelességem, kötelességünk kiállni mellettük, szolidaritást vállalni velük. Magunkért is tesszük, a jövőnkért- a gyerekeinkért. A pénteki szfe tüntetés felemelő volt, reményt keltő. Még akkor is, ha elhallgatják az adófizetők pénzéből működtetett közmédiában ( és még az index is…) azt, hogy több ezer ember demonstrált békében, maszkban, még akkor is, ha háborús szólamokat kiabál a gyáva hatalom. Boldog vagyok, hogy a színműveszetisek mellett sorra állnak ki zenészek, színészek, más egyetemek hallgatói: a zeneakademisták, a Corvinus diákjai, a Bibó (!) szakkollégisták és a színházak. Nincs is más esélyünk, csak a szolidaritás. A pénteki tüntetésen nemzetünk ünnepelt színészei adták egymásnak a szót a színpadon. Külön köszönet azért, hogy Iványi Gábor és L. Ritók Nóra is szót kapott, és ügyük, az általuk nevelt, támogatott több tízezer nélkülöző magyar gyereket, családot ért igazságtalanság is elítéltetett. Mert ők is a mi ügyünk, ők is a mi gyerekeink, a mi jövőnk. Nekik is jár az, ami most csak a kiváltságosoknak: a szabadság, az egyenlőség- az esély. Nagy szavak, ugye? Nagy a felelősség, nagy a teher a diákokon. Nem vihetitek el helyettünk a balhét, köteleségünk kiállni értetek.
Mert mi voltunk azok, akik azt ígértük nektek, hogy szabadok lesztek.
Az Szfe diákjai elsősorban szolidaritást kérnek és érdemelnek és legalább ennyire fontos a nyilvánosság: kérlek osszátok a híreket, a képeket róluk- az állami média mindent el fog hallgatni, de a közösségi média nagyobb úr, minden megosztással erősebbek vagyunk! Ma, vasárnap pedig újabb tüntetés, 15h órától indul az élőlánc, hogy petíciójukat eljuttassuk a Parlamentbe: Színház- és Filmművészeti Egyetem HÖK Vas utcai épület, de több ponton tudunk csatlakozni a fővárosban.