– Basszus, ez a Budapest Pride-on kapott pólóm!

Ott álltam két éve egy koszhadt, ablaktalan londoni edzőterem öltözőjében, és döbbenten szemléltem a sebtiben a táskába dobott, szivárványos színekben pompázó ruhadarabot.

2015-ben kaptam kétszázadmagammal, amikor menetkísérőként vettünk részt a “melegfelvonulás” rendezésében.

Most mit tegyek? Ingben voltam, abban edzeni nem lehet. Menjek haza és cseréljem le? Vagy menjek be az edzőterembe… ebben? Ebben, amit kértek a rendőrök, hogy vegyünk le a felvonulás végén, nehogy az utcákon rajokban ránk vadászó “hazafiak” megverjenek?

Gondolkodtam úgy egy percig, majd összeszorítottam a fogaimat, és belebújtam. Nem ezért adtam fel mindent, nem ezért ültem repülőre és váltottam országot…

Nem ezért, hogy itt is pontosan azok a gondolatok tartsanak gúzsban, mint amik Magyarországot máig egyre szorosabban gúzsba kötik!

Cipőt húztam, és kiléptem az öltöző ajtaján. Az ablaktalan, alsó kategóriás teremben a kemény izmokhoz kemény arcok társultak – de nem kaptam se kemény, se puha nézéseket.

Egyszerűen senkit sem érdekelt.

Vártam még két másodpercet, hogy lássam, merre fog tovább folyni a nap története, és végül melegíteni mentem.

Álltam a tükör előtt, és nevetnem kellett magamon. Láttam benne magam száz kilósan, a költözés utáni stressztől és mozgáshiánytól kissé megereszkedett hassal, kopaszon, egy rikító “Budapest Pride” felirattal a mellkasomon.

És láttam magam felszabadultan. Szinte éreztem, ahogy szálanként foszlanak le rólam a félelmeim.

Ágoston László