BÖDÖCS TIBOR MINDENT ELMOND A GÁZOS LŐRINCRŐL ÉS A KURVÁKRÓL!

Minden falusi kocsmának van egy Ferusa, egy kiapadhatatlan sztorikútja, egy örök kocsmabútora, aki annyira odanőtt a pulthoz, mint a papír poháralátét, amit öt éve nem tud megmozdítani senki a sörragacsos falapon, persze nem is jutna eszébe ezzel próbálkoznia senkinek, pont úgy jó az, ahogy van. Na ilyen csehómesemondó lett egy regény erejéig a búcsúszentlászlói utánpótláshofiból, Bödőcs Tiborból is, a legsikeresebb magyar stand-up-komikusból, aki azzal tudott messze a pályatársai fölé emelkedni, hogy egyedül ő nem félt soha politikával és politikusokkal viccelni, egyedül ő nem bújt olyan kamu, beszari jelmondatok mögé, hogy de a közönség egyik fele meg másik fele, meg hogy neki mindenkinek szólnia kell, nemcsak azoknak, akik képesek nevetni akár azokon is, akiket maguk választottak meg, satöbbi.
Búcsúszentlászló Ferusa eredetileg nem Bödőcs volt, hanem tényleg Ferus, a búcsúszentlászlói kocsmából, aki pár éve halt meg, és akit az író is sokat hallgatott, ha szülőfalujában járt: neki is ajánlja Bödőcs a Meg se kínáltak című, második könyvét, de nem ez a lényeg, nem az ajánlás, hanem hogy kinek szemszögéből írta meg, és ez is Ferus, a búcsúszentlászlói Ferus is, meg a világ összes Ferusa. Támasztja a pultot, egyesével kéri ki a kisfröccsöket, mert ismeri a mértéket, mindig egyszerre csak egyet, egész este, nem akar ő sokat inni, és közben beszél, pontosan annyi szünetet tart csak mindig, amíg leér a korty, és folytatódik is a mondat, a végeérhetetlen, van benne politika, sztorik a haverokról, történetek az elmúlt évtizedekből, mert a Ferusok megéltek mindent, amit meg nem, azt hozzáköltik.
Egyetlen ilyen monológ a Meg se kínáltak, kétszáz oldal Bődöcs Ferusból, a szobafestőből, aki festőművésznek készült, de egyszer úgy beverte a fejét az otellós hordóba, hogy onnantól sehogy se ment neki a Rembrandt, csak a hidegburkolás és a mázolás, jobb híján, meg a tintoretto persze, de az már ecset nélkül. És hogy Ferus, az eredeti, a történeti hűségben is pont szobafestő volt, az tulajdonképpen mindegy, mert Bödőcs remekül megtalálja a falfesték mögött a metaforát: a szobafestő, akit egyébként itt, szintén nem függetlenül a metaforáktól, Magyar Oszkárnak hívnak, olyan ember, akinek mindenhová bejárása volt a rendszerváltás előtt és után is. Festett lakásokat is persze, de pártirodát, nemzeti dohányboltot és politikusoknak dedikált kuplerájt is, ami a regény megírásakor még nem hangzott annyira aktuálisnak, mint Borkai óta.

Az egerszegi kuplerájba is új színek kellettek a rendszerváltáskor, és teljes nyílászárócsere, új bútorok, de a kurvák maradtak, ahogy a közéletben is. Tudod, Gyöngyi, olyan ez a mi demokráciánk, mint amikor lecserélik a poharakat gösszeresre, de továbbra is borsodit csapolnak belé.

Ez volna a regény tétje, hogy Bödőcs olyan mondatokat fogalmazzon meg benne Magyarországról, amelyek ütnek, mint kokain a jachtkajütben, és ezt hébe-hóba meg is teszi Oszkáron keresztül, aki szünetjelektől mentes monológjában végigszánkázik vagy negyven éven, hol kisebb, de inkább nagyobb kitérőkkel.

Volt olyan is, aki szofit szívott még, de marbis dobozban tartotta. Ha egy mondatban kéne elmondanom, vagy egy képpel jellemeznem népem lelkét, ez lenne az, ez a szofi marbis dobozban.

Az ilyen mondatok jelentik, ha nem is a nép, de a könyv lelkét, amelyben úgy jár-kel a stadionok között Gázos Lőrinc, mintha mi sem volna természetesebb (persze az is, tényleg, természetes), meg a miniszterelnök, a Kicsi, meg előtte a falu bolondja, Feri, és mind a többiek. Az ilyen mondatok azok, amelyek egyéni látásmóddal, ötletesen, sőt elgondolkodtatóan tudnak valami újat mondani egy mindenkit foglalkoztató témáról.
Ha ezek a mondatok kereteznék tényleg a könyvet, nem is lenne semmi ok a panaszra, csak örülnénk, mint budapesti turista a rábakecöli késdobálóban, hogy senki nem kötött belé, miközben bátortalanul kikérte az első három Sopronit. De az a helyzet, hogy ha akadnak is ilyen mondatok itt-ott, elszórtan, keretezésről vagy fémjelzésről nem lehet beszélni. Mert a Meg se kínáltak-ban Bödőcs olyan blöfföt játszik ki, amivel ő jár a legrosszabbul, a második legrosszabbul meg az olvasók: azzal, hogy az egész szövegfolyam nem más, mint egy megszakítás nélkül beszélő ember szubjektív monológja bármiről, ami épp eszébe jut, Bödőcs azt nyerte, hogy nem kell dramaturgiával, történetvezetéssel, sőt bármiféle történet kitalálásával vesződnie, nincsenek csúcspontok, nincs ív, amin végig kéne menni, se építkezés, se semmi hasonló. És azt vesztette vele, és vele együtt mi is, hogy nem vesződik a dramaturgiával, a történetvezetéssel, sőt bármiféle történet kitalálásával, hogy nincsenek csúcspontok, nincs ív, amin végigvezetne minket, se építkezés, se semmi hasonló.
Hanem csak a folyamatos sztorizás van, és félreértés ne essék, ezt persze jólesik olvasni, jól összerakott mondatok sorjáznak jól összerakott bekezdésekben, sok humorral, ha nem is annyival, mint valamelyik stand-up Bödőcs-esten, de többel, mint a Rejtő Jenő óta eltelt időben szokás a regényekben. De ez mégiscsak 45 olyan fejezet, amelyek közül jó sokban eszünkbe jut, hogy ha most kivenné a kezünkből a könyvet egy szigorú vizsgabiztos, és ránk parancsolna, idézzük fel, miről szólt az előző, csak pislognánk rá, mint a kecöli turista a kilencedik sör-unikum után, mert igazából már három oldal múlva nem emlékszünk, mit is olvastunk pont a legutóbb.