Az eredeti, 1848-as 12 pont mintájára a szintén forradalmi hangulatú 1989-es március 15-én is született egy nagyhatású követelés-gyűjtemény, amit az akkori ellenzék állított össze. A pontok a rendszerváltással meg is valósultak, hogy aztán 13 év NER után a többségük újra aktuális legyen.
1989 felemelő hangulatú év volt. Papíron ez volt a kommunista diktatúra utolsó éve, de a gyakorlatban ez volt talán a XX. század legjobb éve. Az elnyomó hatalom az utolsókat rúgta, és az emberek érezhették, ahogy napról napra egyre kevesebb a tabu és egyre nagyobb a szabadság. Ebben az évben mondták ki hivatalosan, hogy 56 nem ellenforradalom volt, ebben az évben voltak az első szabad választást előkészítő kerekasztal-tárgyalások, ebben az évben temették újra Nagy Imrééket és temették el Kádárt, és ebben az évben volt a négyigenes népszavazás is.
Egy ilyen forradalmi hangulatú évben természetesen a március 15-e se volt átlagos. A rendőrök már nem gumibotoztak, mint korábban, és már nem hallgatták el a sajtóban, hogy tömegek tüntetnek a kormány ellen.
Az akkori ellenzéki összefogás, benne az egy évvel később parlamenti párttá válló csoportokkal (MDF, SZDSZ, FIDESZ, Kisgazdák) erre a napra összeállította a maga 12 pontját, amit a kor egyik legnépszerűbb színésze, Cserhalmi György olvasott fel az akkor még egyetlen Televízió épülete előtt.
Az évre jellemző, hogy a pártállami tévében ezt a 12 pontot beolvasták (és most idézzük fel egy pillanatra, hogy miképp viselkedik a mai, fideszes köztévé az ellenzékiekkel). Jó, hát odáig azért nem mentek el, hogy közvetítsék is, így felvétel az akkor minden ellenzéki megmozdulást végigvideózó Fekete Doboz jóvoltából van róla:
A pontokat hallva, vagy olvasva elkeserítő azzal szembesülni, hogy a nagytöbbségük újra aktuális.
Rendben, az Állami Egyházügyi Hivatalt és a Munkásőrséget már nem kell feloszlatni, és Leninék puccsa se nemzeti ünnep már (még), de az általánosabb megfogalmazású mondatok fájóan ismerősek.
Valódi népképviseletet? Rendőrállam helyébe jogállamot? Számolják föl a hírközlés állami monopóliumát? Jogot a sztrájkra? A közkiadások társadalmi ellenőrzése? Állítsák le a pénzemésztő és környezetpusztító nagyberuházásokat? Vessenek véget a történelemhamisításnak?
Ezek mind ott vannak a mai ellenzék repertoárjában is. Volt idő 2010 előtt, amikor azt hittük, hogy ezeket már rég meghaladtuk. Nem gondoltuk volna, hogy ezek újra élő követelések lesznek, azt meg pláne nem, hogy egy olyan párt ellenében, amely ott volt 34 évvel ezelőtt a 89-es 12 pont megfogalmazói között.
És vannak áthallásos pontok is. Abba, hogy „Szabadságot és önrendelkezést Kelet- és Közép-Európa népeinek.” nem nehéz belelátni az ukránok szabadságharcát az őket meghódítani akaró Oroszország ellen, és szégyenkezve jut eszünkbe róla dicstelen szerepünk ebben. És ha már itt tartunk, az „Igazságot ’56-nak” pontról ki az, akinek nem ugrik be, hogy tavaly október 23-án már azt se merte kimondani beszédében a mi nagy utcai arcosunk, hogy ki ellen küzdöttünk akkor, mert túl nyilvánvaló lett volna a párhuzam az ugyanazon agresszor ellen hazájukat védő ukránokkal?