– Ejnye – mondja a döbrögi Döbrögi úr –, te huncut akasztófáravaló, nekem, a földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?
– Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!
Döbrögi úr mögött ott volt két katona.
Rájuk parancsol:
– Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.
Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!
Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:
– Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!
Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:
– Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!
Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az, annál jobban a begyiben maradt. (Fazekas Mihály: Ludas Matyi – Illyés Gyula átdolgozása)
Hát igen. Abban a begyben ott volt igen sok Matyinak a gondolata, de egyik sem volt annyira fasza gyerek, mint a Matyi. Aki évekkel később bizony odabaszott a Döbröginek. Itt már eltelt 13 esztendő, csak a számlák kiegyenlítése várat magára. Jó ez így a sok Matyinak, jó ez így ennek az általánosságban – sértő vagy sem, de legalább igaz – megalkuvó, gyáva népnek. Már a pofája sem jár.
Nesztek, gecik. Érezzétek a törődést, érezzétek a dohos múlt matyómintás feelingjét. Ezt ígértük, ez lett. Vármegyék, ispánok, kegyelmes urak egymás hegyén-hátán, akiknek ha valami megtetszik, elveszik, kisajátítják, lenyúlják és utána arcon köpnek. A budai Várban pöffeszkedik a kegyelmes úr, Hatvanpusztán építkezik a mi adónkból, az európai emberek pénzéből, Tokaj-Hegyalján issza a bort, a ménesbirtokon urizál, magánrepülővel repked, a kitartott arisztokratái szintén rázzák a rongyot, jachtoznak, kurváznak, drogoznak. Jól megvannak. A díszmagyarban feszengő jó miniszter asszonytól, a bűnöző propaganda miniszterig, aki a találmányából él. Nem mellesleg tényleg feltalálta a spanyol viaszt, azt, hogy mivel lehet hergelni, uszítani, megosztani, egymás ellen tüzelni a népet. Tökéletesen működik.
Ludas Matyi szegény volt, de volt valamije, ami nem sok embernek van manapság: esze és tartása. Járhatatlan utak, lepusztult falvak, kiéheztetett tanárok, közmunka, összeszerelő üzemek, környezetszennyező és egészségkárosító üzemek, lecsapolt biogazdálkodások, kirabolt önkormányzatok, eltaposott oktatás, döglődő egészségügy, nyomor és korrupció. Posvány és kilátástalanság. Ezt érdemli ez a nép, kimondottan ennek tapsol egy része. A lényeg, hogy legyen némi zabálni való és vezényszóra lehessen ökölbe szorulni. Nincs másra igénye, nincs jövőképe, csak a mai napot élje túl, a jövő homályos fantazmagória. Nem is kell rá gondolni, nem is tudna, mert nincs miből félretennie, miből lenne? A leghitványabb átlagkeresetből? A többi meg szarik rá, minden nap tud shoppingolni, étteremben zabálni, luxusautóval járni. Az lapít, mert neki jó így, élvezi a korrupt rendszer langymelegét, kéz kezet mos.
Hajtjuk az európai seregeket mindenféle tekintetben, de büszkék vagyunk az őseinkre, azzal veregetjük a saját vállunkat, hogy micsoda nagy nemzet, mekkora nagy ország voltunk egykor, megérdemeljük, hogy tiszteljenek. Az igaz, hogy mára egy darabjaira hulló szegényház lettünk Európa közepén, a sok okos meg nem is érti, miért, vagy inkább elfordítja a fejét. Nem érdekli, nem is sejti, hogy miért fosztották ki és vették el mindenét. Pedig volt egy Horthy Miklósa, aki gondoskodott róla, és most van még egy. És ha ez netán eltakarodik, akkor jön majd egy másik. Ne legyen kétsége senkinek.
Úgy tűnik, ennek a népnek a deres kell, egyszerűen élvezi a fájdalmat. Anélkül nem is tudna létezni. Panaszkodás, irigykedés, pletykálás. Feljelentés, áskálódás, házmesterkedés. Felelősség? Az nincs és nem is lesz. A tisztességet meg már hírből sem ismeri a zöm. Hol van már az adott szó, a kezet rá? A hazudozás, ferdítés, lopás, csalás lett az erény. Bizalom? Kiben, miben? Ellenségek mindenhol, a kör közepén állunk és Soros, Brüsszel, Gyurcsány lett a mottónk. Vicc ez az egész, egy igazi magyar népmese, igazi rajzfilmfigurákkal. Áldd meg Isten ezt a népet, jó kedvvel, bőséggel, úgysem tud vele mit kezdeni. Ahhoz a lehajtott fejet fel kéne emelni, de az nem megy. Nemhogy a jelen problémáit, a múltat sem tudjuk értelmezni. Mindenre van magyarázat, és mindig is lesz, a teljhatalom ilyen.
A mi Döbrögink megingathatatlan és leválthatatlan. Ha mennie kéne, akkor is maradna. Mert már minden az övé. Minden, ami a tied, a mienk, az enyém, minden az övé. Sok kölyke van, majd azok viszik tovább, ha netán ő már nem bírja. Viszlát, Európa! Sosem volt Európa! 2023-ban van még mindig olyan büszke magyar ember, aki nem látta a Balatont, nemhogy Bécset vagy Prágát. Azt sem tudja, hogy létezik egyáltalán normális élet tőlünk nem is olyan messze. Az anyanyelvén is nehezen kommunikál szóban, írásban pláne, nemhogy idegen nyelveket ismerne. Cserébe dagad a keble, szétfeszíti a magyarsága, a hamis nemzeti öntudata. Az országa történelmét nem, vagy alig ismeri, de tapsol a betyároknak, a sógoroknak, a komáknak, az urambátyám világnak. Puli, disznótor, pálinka, vagy a dinnyeszedő ormánsági nyomorultak, akik két hónapra előre eladósodtak a falu kisboltjában, mert képtelenek megélni abból, amijük van. Hitel hitel hátán, kölcsön, olcsó és reménytelen élet egy penészes viskóban. Cigarettára és olcsó borra legyen, a többi nem számít. A perspektíva: 60 évesen valami daganatos betegségben meghalni, egy életen át a gyerek lakodalmára gyűjteni, és közben eljátszani a Csekonics bárót a rokonság előtt, hogy bezzeg mi kistafírungoztuk a kölköt, mehet Isten hírével, mi már nem akarunk mást, jó ez így nekünk. Miért is akarnánk? Az elődeink se jutottak messzire, ők is a téeszben vagy a kolhozban dolgoztak, mégis boldogok voltak. Aha. Azok voltak. Tisztán látszik. Magyarország, te csodás, te Mária ölében fekvő szerencsétlen…
Matyi háromszor verte le a Döbrögin az adósságát. Lehet, hogy csak egy libapásztor volt, de legalább volt esze és tartása. Kiegyenlítette a számlát Döbrögivel szemben. Nekünk mi a mentségünk arra, hogy tűrünk rendületlenül?