Drasztikus írást tett közzé Kéri László

0

Februári krónika

​​​Amit nem kérdezhetünk meg

E fönti tömör és a lényegre mutató hír a valóságos jelentőségénél fogva talán nem érdemelné meg, hogy az éppen mögöttünk hagyott hónap összegzéseként hozzuk szóba. Valóban, nem ez lehetett az elmúlt néhány hét legfontosabb eseménye. Viszont a legszürreálisabb, legabszurdabb februári jelenet éppen az volt, amikor a szóban forgó úr felháborodottan hárította el azt az újságírói kérdést, amelyre egyébiránt neki kellett volna nyilvánosan, időben és minden gyanakvást elhárítandóan választ adnia. Előre. Kérdezés nélkül is. Merthogy a Mátrai Erőmű körüli tulajdonosi cserélődések egyik főszereplője állami cég (értsd: a veszteséget szenvedő fél), pontosabban a költségvetés volt és maradt. A szerencsés nyertes pedig már megint Mészáros Lőrinc. Már megint. És mindig. S a szorgos gazdasági újságírói munkálkodásnak köszönhetően, már azt is jó ideje tudhatjuk, hogy ez az úr, aki – mint ezúttal is kiderült – magánemberként legalább hét, alapvetőnek tekinthető gazdasági ágazatban a vezető és meghatározó jelentőségű tulajdonosi köröket is személyesen jegyzi, vagy jeleníti meg. Az idegenforgalomtól a médiáig, az energetikától az építőiparig stb.

Magyar fordításban ez az elhárító gesztus a maga brutalitásában üzeni mindannyiunknak, hogy semmi közötök ahhoz, miként és kinek a kedvéért gazdagodom. Semmi közötök ahhoz, hogy az elmúlt években a semmiből hogyan törhettem a csúcsra. Miközben persze mindenki tisztában van azzal, hogy kinek a kegyéből történik a szédületes ütemű gazdagodása. Semmi köze nincs és nem is lehet a köznek ahhoz, hogy az elmúlt néhány év során, miért éppen ez az illető magánember lehetett az uniótól származó milliárdok legnagyobb volumenű felhasználója és haszonélvezője. Semmi közünk nincsen és nem is lehet ahhoz, hogy az illető úr által tulajdonolt sportklub még az UEFA kimutatása szerint is a Európa gazdaságilag legsikeresebb klubjai közé emelkedett, miközben érdemi labdarúgó tevékenysége nemzetközi szinten értékelhetetlen.

És ahhoz sem lehet semmi közünk, ha ez a magánember az újonnan – jelentős mértékben az ő vállalkozásainak segítségével és rekordáron – felépített Puskás Arénában tartja cégének születésnapját.
Ott tartja, hát ott tartja. Nagy a család, meccseket meg amúgy is ritkán játszanak arrafelé, valamire csak kell használni ezt az irdatlan épületet is, túl azon, hogy éjszakai kivilágítása milyen szépen mutat mindenkinek, aki sötétedés után repülővel érkezik hazánkba.

Nem folytatnánk ezt a füstölgést, hiszen végül is semmi értelme, és abban is biztosak lehetünk, hogy Mészáros Lőrinc a következő hónapban/hónapokban is teremt majd kellő alkalmakat ahhoz, hogy e képtelenségekhez, szimbolikus jelentőségű abszurditásokhoz napról-napra szokjunk hozzá. Hiszen az egész jelenség, az átláthatatlan tömegűvé felnövesztett képtelenség mögött leginkább az a vérforraló, hogy aligha akad ember e hazában, aki ne tudná: miről is van szó. Kinek a páratlan gazdagodása az övé? És miért teheti még azt is meg, hogy fityiszt mutasson a közvéleménynek. Mi közötök hozzá? Menjetek el ti is a Puskás Arénába és tartsátok ti is ott a születésnapotokat, esküvőtöket, házassági évfordulótokat, hiszen ti is, mind-mind magánemberek vagytok, azt tesztek, amit csak akartok, nektek sem kell senki előtt elszámolnotok…Vagy mégis?

Mindennél többet elmond 2020 korszelleméről, az évszázad legsikeresebb évtizedének moráljáról Magyarország leggazdagabb emberének abbéli fölháborodása, hogy merik őt kérdezni egy olyan üzletének eladási áráról, amely üzletben állami/költségvetési pénzek milliárdjai forognak. A válasza nemcsak az, hogy semmi közünk hozzá, de az igazi botrány, hogy mindezt mindenféle következmények nélkül engedheti meg magának. Az az ember nézi és tarthatja levegőnek a hazai médiát, akinek a kezében van e média tulajdonosi hálójának nagy része. Ennél árulkodóbb mozzanata nem is lehetett volna e tantörténetnek.

Amit meg sem akartunk kérdezni

És akkor mihez is lehet közünk? Mi az, amiről szabad tudnunk, esetleg még kérdezhetnénk is? Februárban bőséggel kaphattunk leckét ez ügyben is. A közelgő, újabb nemzeti konzultáció előénekeseként a kormányfő februári évértékelő és előre tekintő beszédében nagyjából körvonalazta mindazon kérdéseket, amelyekről úgy vélekedik, hogy minden magyar állampolgár számára létfontosságú, és feltétlenül egyértelmű állásfoglalást igényelnek valamennyi magyar állampolgártól. Igaz, a miniszterelnök korábbi megnyilvánulásai és egyéb kormányzati megszólalások is egyértelművé tehették, hogy e tavaszon mindenekelőtt a börtönévekért kapható kárpótlási összegek igazságtalansága, valamint a gyöngyöspatai cigányoknak megítélt kárpótlási összegek nagysága feletti össznépi felháborodásnak kellene a közbeszéd alapjait képeznie. Az előzékeny kormány és kormányfő serényen elébe is sietett eme igénynek; februárban minden tőlük telhető módon megpróbálták e két témakör központi jelentőségűvé növesztését. Míg az előbbi példánkban – Mészáros Lőrinc esetében – azt láthattuk, hogy mesterségesen és a hatalmi védettség biztos tudatában eldönthető, hogy mi az, ami nem közügy, az utóbbinál a fordítottjának lehettünk tanúi.

Ma már nehéz lenne megmondani, de nem nagyon vetődnénk árnyékra, ha megkockáztatnánk azt az állítást, hogy a börtönbéli tarthatatlan körülmények miatti állami kártérítési elmarasztalások valójában mekkora lakossági kör számára jelenthettek központi problémát. Talán, ha néhány ezernyi embernek lehetett tudomása minderről. DE! Ha egy találékony kormány és vezetője ezt a – egyébként meglehetősen egyértelmű és világos – jogi helyzetet átalakítja egy egészen másféle tartalmú állítássá, nevezetes azzá, hogy egyetértsünk-e a börtönévekben megszerezhető vagyonok felhalmozódásának lehetőségével, akkor nyert ügye lesz. Mert nem akad majd épeszű ember, aki ezt támogatná. Hasonló szerkezetű tartalmi átkódolással és igazság-sikkasztással próbálkozott meg sikeresen a kormány a gyönygyöspatai ügyben is, amikor az eredetileg világos jogi helyzetet áttolta egy másféle értelmezés világába: Egyetért-e Ön azzal, hogy a cigányoknak munka nélkül is milliók járhatnak? És bízvást lehetett számítani a lappangó előítéletek magas indulatokká tornyosulására akkor, amikor a vélt többségi sérelem megkaphatja a maga hivatalos támogatását is.

Mind a két esetben az a lényeg, hogy az eredetileg világos jogi helyzetet át kell alakítani olyan morális egyszereggyé, amelynek sem a megértése, sem pedig a támogatása nem igényel önálló szellemi erőfeszítést. Mindezt elvégzi a közszolgálatinak maszkírozott kampány-nagyüzem. Helyettünk is. Tőlünk az is elég lesz, ha visszaküldjük a konzultációs kérdőíveket.
Esetleg, ha túlzottan feledékenyek lennénk, akkor a kormányfő abban ugyancsak a segítségünkre sietett, hogy a kellő értelmezési keretet megtaláljuk. Tudjátok!… A Soros, meg a migránsok…! És a saját tábor e két hívószótól szinte bizonyosan azonnal észbe fog kapni.

És amit megkérdeztünk volna

E két – föntebb körvonalazott – dilemma mellett, akár egy harmadik is megfogalmazható lenne. Mi volt februárban az, amit esetleg tényleg szívesen megkérdeztek volna akár százezrek is, ha lett volna erre módjuk? Áttekintve a mögöttünk hagyott négy hét eseményeit, e krónika írójának legalább három javaslata lenne.

– Először is, talán nemcsak százezrek, hanem milliók is megkérdeznék, hogy a páratlan és Európa-szerte megcsodált gazdasági sikereink árnyékában, hogyan fordulhat elő, hogy a forint árfolyama olykor a 340-es szintet is elérte. Kinek jó ez, és a folyamatosnak tetsző forintromlás nem igényelne-e valamiféle látható és látványos kormányzati beavatkozást? E látható pénzromlás mellett, az sem meglepetés, ha a középrétegek derekától lefelé elhelyezkedő társadalom – a többség – egyre idegesebb attól az emelkedő inflációtól, amelynek vesztesei leginkább az alacsonyabb jövedelműek lettek. Mint mindig.

– Másodszor is, a pedagógustársadalom legkülönfélébb képviselői egyre hangosabban kérdezik, hogyan sikerült az egyszer már visszavont, elsüllyesztett Nemzeti alaptantervet mindenféle szakmai egyeztetés nélkül, lényegében puccsszerűen rászabadítani a közoktatás rendszerére? Pontosabban szólva: hogyan nem sikerül, mert a februári fejlemények éppen azt példázzák, hogy egy ilyen, államilag megszervezett, félig titkos partizánakcióval pontosan az ellenkezőjét lehet elérni annak, amit szerettek volna: az oktatás modernizációját és versenyképesebbé tételét. E második példánk azért is érdekes, mert a kormány számára számos fórum, egyeztetési lehetőség, konzultációs forma adott lett volna ahhoz, hogy valóban s időben megtudhassa a leginkább érintett pedagógustársadalom álláspontját.

– A harmadik szóba hozandó kérdésünk meglehet, szűkebb köröket érint csak. Látható, hogy a ’kultúrharcként’ elkeresztelt szellemi és ideológiai hadművelet februárban is egyre megemeltebb tétek mentén folyt és folyik tovább. Ezúttal éppen a hazai írótársadalom – sikeresnek tetsző – megosztásával, valamit a fővárosi színházak finanszírozása körül mesterségesen teremtett válság álságos megoldásával. E szövevényes ügycsokor kapcsán, százféle értelmes kérdés adódna, de mi beérjük ezúttal csak egyetlen eggyel. Ezek szerint, a Fidesz vezérkara semmit sem tanult abból, hogy miért vesztették el októberben a fővárost és a nagyvárosoknak csaknem a felét? Avagy, ha tanult, akkor ezt a legrosszabb értelemben tette.

x x x x x x

A februári dilemmák modellezésének van-e valami általánosítható tanulsága is? Talán van, de ez aligha új tanulság. Az, hogy az évszázad legsikeresebb évtizedének gyakorlatában egyre vészesebben távolodnak egymástól a kötelezően felteendő, a feltehető és a fel sem tehető kérdések által lefedett társadalmi viszonyok. És azt februárban sem tudhattuk meg, hogy e távolságok meddig feszíthetők tovább büntetlenül.

Szerző. Kéri László