Élve temettük el, feldolgozatlanul, megértés és rehabilitáció nélkül, el nem sírt könnyek nélkül…. pontosan ezért rángatnak és riogatnak álruhában.
– kapcsolatfüggőség,
– folyamatos külső megerősítés igény,
– mások kegyeinek patológiás keresése,
– megszállott segítés,
– visszautasítástól való félelem,
– a saját szükségleteink kiherélése és feladása,
– folyamatos bizonyítási vágy,
– megfelelési kényszer,
– kontroll mánia,
– abúzus viselkedés vagy annak tolerálása,
– határkijelölés hiánya,
– elnyomó kapcsolatok vonzása,
– folyamatos menekülőútvonalak keresése,
– elköteleződés készségének hiánya,
– empátiahiány…
Ezek mind a múltban elszenvedett traumára adott válaszreakciók, hiszen a test, az elme és az agy teljes biokémiai rendszere továbbra is a trauma hatása alatt marad, és úgy viselkedik, védekezik, lefagy, vagy épp agresszívan támad, mintha továbbra is veszélyben lenne. Így kijelenthetjük, hogy a traumatizált ember teljességgel a múlt fogságában él és ezt sokszor nem is látja…
Egy traumából felépülni azt jelenti, hogy szép lassan lecsatolódunk a múltról, újrahuzalozzuk a traumára épülő gondolati mintázatainkat, felfedezzük a trauma nélküli énünket és működésünket, majd rehabilitálva a múltat, elengedjük az egész csomagot.
A sorrend nem mindegy, mert elengedni csak azt lehet, amit a kezünkben tartunk, látunk, megértettük, feldolgoztunk és megtanultuk belőle a leckét. Ekkor a kezünkben lévő, évtizedek óta szorongatott trauma-kő, láthatóvá válik, szétporlad az ujjaink közt és mi el tudjuk fújni a szemeket a tenyerünkből.