Elfáradtam

“Én már nem akarok rohanni. Elfáradtam.
Nem akarok megfelelni senkinek. Nem tartozom elszámolással az életemről. Mert ez az enyém. Azt csinálok, amit akarok, ha én jól érzem magam, akkor nincs mit megbánnom.
Csak meg akarok állni, abbahagyni a versenyfutást az idővel. Nem sietni, nem futni, csak sétálni szeretnék.
Nem akarok azon agyalni, kinek hiányzom, ki szeret, ki nem, ki keres, ki nem, kinek számítok és kinek nem. Egy életem van, azt teszek, ami nekem jó.
Nem kérek a megfelelésből.
Én már nem…
Én már nem akarok válaszokat. A múltamból, az emberektől, akik cserben hagytak, akik miatt kifordultam magamból, akik ott hagytak, és akiknek nem számítok.
Már nem keresem a miérteket. Inkább csak elfelejtem a kérdést, és azt, hogy volt.
Nem volt igazi, nem volt helyes, nem jó helyre szálltam fel, vagy csak rossz állomáson kötöttem ki, de már visszatértem, újra saját magam vagyok.
Én már nem…
Én már nem várok. Nem várok, de nem is rohanok, egyszerűen, csak hagyom megtörténni a dolgokat, hagyom a sorsot, hogy engedjen. Nem várok senkire, nem vesztegetem az időmet.
Én már elengedtem a múltam.
Én még nem…
Én még nem adom fel, én még szárnyalok. Én még élek, néha még futok, néha már nem rohanok. Csak megyek az úton, és ha kereszteződéshez érek, már csak hagyom, hogy a szívem irányítson.
Én még igen…
Én még remélek, én még akarok szeretni, én még sok boldog pillanatot akarok, én még utazni vágyom, én még táncolni akarok az esőben, stoppolni az országúton, elfeküdni egy virágréten. Ölelni akarom azt, akit majd szeretek, sikítani a hullámvasúton, látni a világ csodáit, piramist látni és hegyeket mászni, új kultúrákat megismerni, én még ÉLNI akarok!
Én már nem…
Én már nem félek, nem félek az egyedülléttől, nem félek, attól, hogy nem kellek, nem akarok félni attól, hogy fájni fog, én csak élek, ha kell őrülten, ha kell kockáztatva, minél több saját pillanattal, ami mind az enyém.
Nem rohanok, nem futok, vagy ha igen, néha megállok, és körülnézek.. van-e mellettem valaki.”💕
(ismeretlen szerző)