Gábor György: “Ócska maffiózós!”

A szimbolikus tereknek megvan a maguk sorsa. Van olyan tér, amely Isten jelenlététől szentelődik meg (Mózes az égő csipkebokor előtt – „Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld az.”); van, amely Jézus születésének vagy megkeresztelésének helyeként lett szent hely. Van tér, amelynek a megképződött szimbolikáját kell örök időkre megsemmisíteni (Ceterum censeo Carthaginem esse delendam), és az emlékezetből kitörölni (damnatio memoriae), van hely, amelyet a világ „köldökeként” vagy a világ „középpontjaként” tartanak számon; van hely, ahol a szimbolikus térfoglalás a vallási funkcióváltás erőszakát hivatott kifejezni (lásd pl. Hagia Szophia vagy az iszlám fundamentalizmus térpusztításai etc.); van hely, amelyet az utólagos politikai fantázia imaginált „szent” térré, mint például a Téli Palota főlépcsőjét, ahová az utókor a forradalom nyitányát fantáziálta oda, vagy Alcsútdobozt, ahová a politikai küldetéstudat és kiválasztottság érzete – saját dicsőségére – igyekezett odamitizálni Szent Istvánnak Szűz Mária részére megtörtént koronafelajánlását, és így tovább.
A Vidnyánszky Attila vezette SZFE-kuratóriuma ha semmi mással, azzal a döntésével mutatta ki leginkább ócskaságát, gazemberségét, s a művészeti tevékenység iránti teljes süketségét, illetve azt, hogy mindent, így a legszebb és legnemesebb hagyományokat is a politikai emlékezetnek és az emlékezetből való törlésnek rendel alá, hogy egyszerűen áruba bocsátja, (eladja, túlad rajta) a Vas utcai ingatlant, beleértve az Ódry Színpadot. Mi a francot tudnak ezek az alakok a létrehozás, az alkotás és a befogadás aurájáról („egyszeri felsejlése valami távolinak” – Walter Benjamin), „a műalkotás auratikus létezésmódjáról” (uő.), az „itt és most” csodájáról, amely a színházi és zenei produkciók „mágikus” létrejöttének elengedhetetlen összetevője, illetve az aura megszűnéséről, szétzilálásáról, elsorvadásáról, elpusztításáról és megsemmisítéséről. Aki járt vagy dolgozott valaha is az Ódry Színpadon, s megérintette őt a hely fantasztikus tradíciókat magába foglaló lelkülete, az pontosan tudja, miről beszélek. A kuratórium olajos tagjai és „művészeknek” önkikiáltott figurái mindezt természetesen nem érthetik. És még ezek az emberek hiányolják cinikus módon az SZFE-ről a konzervatív szellemet: egy igazán konzervatív ember a hagyományokat nem szétveri, nem lebontja, és nem csencsel vele, hanem tíz körömmel védi. Igaz, az ő konzervativizmusuk, a tudatlanság, a jellemtelenség, a cinizmus és a brutális önérdekérvényesítés fideszes-maffiózós kvázi-konzervativizmusa.
A kuratórium a csencseléshez ért, ez az ő „hozzáadott értékük”, semmi egyébhez.
Most már csak arra leszek kíváncsi, ki lesz a boldog vásárló vagy a feudális-dzsentroid uram-bátyám háttéralkuk során kiválasztott szerencsés megajándékozott.
Vannak ötleteim…

 

Szerző. Gábor György, filozófus, egyetemi tanár és publicista