Gábor György: Viszlát TGM!

Volt, amikor könyveket hurcolásztam neki Kolozsvárra, meg híreket. Mindkettőt falta, a könyveket még inkább. Amikor átjött Magyarországra, jártunk az előadásaira, s tátott szájjal hallgattuk: vártuk a metafizika alapkérdéseinek végső és megnyugtató megoldásait. Aztán főnököm volt a Filozófiai Intézetben, senkit sem piszkált, minden kollégát felnőttnek tekintett, s minden gondolatért – még ha nem is értett azzal egyet – hálás volt. A szellem, a tudás, az intellektus falai között volt az igazi otthona. Töltőtollal írt, akkor még nem használt számítógépet. A Világosságnak, amelynek szerkesztője voltam, gyöngybetűs, hibátlan, javítás nélküli kéziratokat adott le: hányszor jutott eszembe, mekkora gondolati biztonság és teoretikus bizonyosság szükségeltetett a javítás nélküli, csodásan hullámzó sorok tartalmazta gondolatok papírra vetéséhez. Később együtt hurcoltak meg bennünket a hatalom hóhérai a Filozófiai Intézetben, a kilövési parancs legfelülről jött, ezt már akkor is tudtuk, úgyszólván elsőkézből. Mindezt éjszakákba nyúló beszélgetések, viták követték, aztán sok-sok közös konferencia. És most csak egy történetet osztanék meg: valamikor öt-hat (?) évvel ezelőtt a kolozsvári egyetemen tartott kétnapos konferencia első napjának végén ültünk egy kolozsvári sörözőben, talán az volt a neve, hogy Bulgakov Art Café, a helyiség tele egyetemistákkal és tanárokkal, hatalmas viták és hangos nevetések, sztorizások és politikafilozófiai kontroverziák, sokan voltunk, talán Parászka Boróka ült a másik oldalamon. Egy csendesebb pillanatban Gazsi odafordult felém, s nekem szegezte a kérdést: Gyuri, gondoltad volna úgy húsz évvel ezelőtt, hogy egyszer majd itt ülünk a szabad Kolozsvár kellős közepén, s fájdalommal gondolunk Budapestre?
Nem gondoltam – mondtam akkor, s annyi mindent nem gondoltam, amit ő, sokszor tévedések útvesztőin át, kíméletlen pontossággal tudott gyöngybetűkkel papírra vetni.
Drága Gazsi, legyen neked könnyű a föld!

 

 

Szerző. Gábor György