Gábor György zseniális írása

Van ez a Szabó László, aki a Magyar Teátrumi Társaság titkára, a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadója, s aki hetek óta arról a kultúrpolitikai eszményéről delirál, miszerint az a műalkotás érdemli meg az állami támogatást, amelyik azt harsogja égen-földön, hóban, fagyban, hogy „a világ legjobb dolga magyarnak lenni.” Aztán következik a kérdés, hogy „A Saul fiában például megjelenik ennek a mondatnak az igazsága? Támogatható volna ezen elv mentén?” Mire íme a felelet: „Abszolút. Én nagyra értékelem a Saul fiát, sokkoló és katartikus élmény volt moziban látni. Nem akarok átfogó értelmezésbe bocsátkozni, de az a film nem épp arról szól, hogy a haláltáborba hurcoltak között voltak olyan emberek is, akik még a legborzalmasabb borzalom borzalmának a mélyén is képesek voltak emberek maradni? És ők bizony magyarok voltak. Nem azt mutatja ez, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, mert köztünk ilyen emberek éltek?”
Akkor a lehető legvisszafogottabban és a kérdést feltevő Szabó László intellektusához és emberi nagyságához kellőképpen alkalmazkodva válaszolnék Szabó kérdésére: egy nagy lófaszt azt mutatja ki. Semmi ilyet „nem mutat ki”, de ha már, akkor például „azt mutatja ki”, hogy akadtak, akik zsidóságuk miatt nem lehettek magyarok, meg zsidóságuk miatt más nemzetiségűek, mert a magyarok (és más nemzetiségűek) egy igen jelentős része, a hatalom legfőbb csúcsáig felfelé és a saját elhurcolt zsidó szomszédját kifosztó kisemberig lefelé nem engedte ezeket magyarnak (és más nemzetiségűnek) lenni, s mert a fent említett magyarok (és más nemzetiségűek) osztották azt a vezérelvet, hogy ezeknek a magyar (és más nemzetiségű) zsidóknak mint „a nemzetek tuberkulózisának”, mint a haza testét rágcsáló férgeknek, patkányoknak, idegenszívű hazaárulóknak pusztulniuk kell, mind egy szálig.
Ekkoriban egyedül azok a magyarok gondolhatták azt, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, akik nem nagy munkával, kis erőfeszítéssel és kevés ráfordítással beballagtak az üresen maradt lakásokba, s ott egy mozdulattal leemelték a falról a képeket, felgöngyölítették a szőnyegeket, besöpörték a vászonzsákba az eszcájgot, s hogy ne kelljen annyit cipekedni, magukra öltötték a télikabátot és a bőrcipőt, s már ott sem voltak. Vagy a Duna parti „úsztatást” követően egyenest ott maradtak a már előre kinézett, meggusztált lakásban.
Szabó Lászlónak tökéletesen igaza van: ezeknek a magyaroknak valóban a világ legjobb dolga volt akkor és ott magyarnak lenni.