Jaj, de magyar lett ez a Vidnyánszky azért a pár falatért…

Egy HVG-s hozzászólásból: Sándor Zsuzsanna idősebb Vidnyánszky Attiláról:

Vidnyánszky Attila, úgy látszik, már nem emlékszik arra, mennyi mindent köszönhet ennek a „liberális bagázsnak.”
Pedig nélkülük valószínűleg sosem tudott volna kitörni a beregszászi nyomorból. Nézzünk vissza kicsit a múltba.

Az 1992-ben alapított beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház elképesztően nyomorúságos körülmények között működött.

A magyar színházi szakma országos segélyakciót indított 2005-ben Vidnyánszky társulatának megmentéséért.

A beregszászi magyar színház épületének befejezéséért és a társulat megsegítéséért elindított nagyszabású segélyakcióhoz több mint 21 magyarországi színház csatlakozott. A szervezés kezdeményezője a Független Magyar Művészeti Alapítvány volt, az élén olyan „libernyákokkal”, mint Jancsó Miklós és Böjte József filmrendező, valamint a szintén „libernyák” publicista, Bodor Pál.
Nyílt levélben kérték a Magyarországon dolgozó művészeket, hogy lépjenek fel gálaműsorokban, a színházak pedig fogadják be a beregszászi társulatot vendégjátékokra. A színházak közül több is egy saját előadásának teljes bevételét ajánlotta fel. A budapesti Vígszínház mintegy másfél millió forintot utalt át a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház romos épületének felújítására.

Legalább tizenkétmillió forint gyűlt össze a húsznál is több esemény során a libernyákoknak köszönhetően.

Márta István, az Új Színház direktora felajánlotta, hogy beregszászi társulatunknak akár a felét is leszerződtetné.

Nem csak az Új Színház állt előtte nyitva, segítő kezet nyújtott neki az elkötelezetten baloldali Szinetár Miklós is, a nemzetközi karrierje tán sosem indult volna be, vagy sokkal nehezebben, ha Szinetár Miklós, a Magyar Állami Operaház akkori főigazgatója nem figyel fel rá, és nem csinál belőle vezető rendezőt az Operaházban.

Az első Gyurcsány-kormány idején – magas állami díjban részesült, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki. Két évvel később pedig kinevezték a debreceni Csokonai Színház igazgatójának. Érdemes aláhúzni: akkor is balliberális kormányzás volt.

Az utóbbi hetekben, ahol csak tehette, szidalmazta az SZFE-t, ahol szerinte a tanítás színvonala rendkívül alacsony.

Milyen érdekes a „kommunista ráhatás” a rendszerváltás utáni években még egyáltalán nem tűnt fel neki, sőt egy riportban azt mondja:

„Elindultam a Beregszász melletti falvakba színészeket toborozni, ki is választottam néhány tehetséges fiatalt. Belőlük alakult meg az első kijevi magyar színészosztály. Segédtanárként tanítottam őket. Mivel a diákjaimnak anyanyelvi oktatásra volt szükségük, felvettem a kapcsolatot a budapesti színművészeti főiskolával. Babarczy László, az akkori rektor készségesen segített: az osztályom három szemesztert itt végezhetett.”

Utólag tehát akár azt is kérdezhetnénk Vidnyánszkytól: ha az a „liberális és kommunista bagázs” nem segített volna nekik a színművészetin, ki tanította volna meg magyarul a színészeit? Hol lennének ma? A tanáraik egyike nem mellesleg Szinetár Miklós volt.

A komcsizással amúgy is óvatosabban kellene bánnia Vidnyánszkynak, aki az Echo TV Arcképek című műsorában 2015 januárjában nyíltan beszélt az édesapjáról is:
„Apám kommunista volt, párttag. Intézményvezetőként nagyon kevesen tudták megúszni, hogy ne legyenek a kommunista párt tagjai. Azt hiszem, hitt is a rendszerben, az összes hazugságával együtt. Apám a párt parancsára fölírta, hogy kik járnak betlehemezni a faluban, aztán hogy jelentette-e, azt nem tudom.”
Ha Vidnyánszky ennyire megértő és megbocsátó az édesapjával – és legyen is az! –, akkor viszont mi a fenét kommunistázik itt nekünk?”