Kásler szerint az oktatási rendszerünk egyediségét az adja, hogy kiválóan ötvözi a modern tudományos ismeretek alkalmazását és a hagyományos, nevelésközpontú, értékelvű magyar pedagógiai gyakorlatot

Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter miközben átadta a Klebelsberg Központ intézményvezetői megbízásait szombaton Budapesten, ejtett egy-két szót arról, milyen is a mai magyar oktatás. Szerinte oktatási rendszerünk egyediségét az adja, hogy kiválóan ötvözi a modern tudományos ismeretek alkalmazását és a hagyományos, nevelésközpontú, értékelvű magyar pedagógiai gyakorlatot. Azért sikeres, mert egyesíti magában az ősi magyar hagyományokat, az európai klasszikus és keresztény értékeket, valamint a legmodernebb kor ismeretanyagát.

Aha. Mint az augusztus 20-i gurulós turulos és (be)gurulós, a Szent István szoknyája alatt autóval hajtott pléhszobor, vagy épp a pogány őseinket – akikről egyébként azon kívül, hogy voltak, az égvilágon semmit nem tudunk – imitálós felvonulás.

Kásler ezután felmondta a miniszterelnök által kiadott és elvárt kötelező leckét az iskolaszervező királyoktól Klebelsberg Kunóig. Megpendítette: „odáig jutottunk az elmúlt évtizedekben (…), hogy a magyarság ismét Közép-Európa legnépesebb nemzete, amely fokozatosan kiterjeszti szuverenitását”. (Azért nem ártott volna legalább utánanézni, mert még a KSH szerint is mi mindössze 9 730 772-en vagyunk 2021-ben. És a többiek?) Természetesen a kormányzati oldaltól elvártaknak megfelelően, eljutott egészen addig, hogy mára „morális, etikai interregnum”, demográfiai és identitásválság alakult ki Európa nyugati felében és az euroatlanti világban, hogy végül kikössön ott: „ebben a helyzetben a magyarság megmaradásának is az értékek, a hagyományok megőrzése a feltétele. Arra kell törekedni, hogy a diákjainknak ezt a jellegzetes magyar életszemléletet adjuk át, hogy értékes tagjaivá váljanak a magyar nemzetnek és az egész emberiségnek.” Rendben van, Kásler fiam, leülhetsz, ötös.


De hát egy stréber – pláne miniszteri fizetésért – itt nem állhat meg. Kásler se tette. Elmondta még, hogy az alaposan megvitatott új Nemzeti alaptanterv további fejlesztések pillérévé válhat, az alaptantervbe foglalt csökkentés egyenletessé teszi a tanulói terhelést, ugyanakkor jelentős teret biztosít az iskoláknak és a pedagógusoknak is. Az abban megjelenő változtatásokat tükrözik az új tankönyvek, amelyek többsége már digitálisan is hozzáférhető.

Na ezt azért kár volt. Merthogy élnek még ebben az országban szakértők, és az oktatás robotosai is mindennap szembesülni kénytelenek vele, mennyire nem állja meg a helyét az, amit a miniszter mondott.

De menjünk sorba!

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke „A tankönyv mint az irodalom halála” címmel töredékes széljegyzeteket készített a 2020-as NAT alapján készült hatodikos és tizedikes tankönyvekről. Ezt a Tiltakozunk a köznevelési törvény elfogadása ellen Facebook csoport meg is osztotta. Ebből szemlézünk egy keveset.

„Az A-jelű hatodikos könyv magánál a tartalomszabályozási dokumentumnál is plasztikusabban mutatja az új NAT hibáit, az olvasóvá, jó szövegértővé neveléssel ellentétes tendenciáit. Poros és patetikus múzeumi szemléletet képvisel. Az elmúlt ötven évben nem sikerült ennyire unalmas, színtelen hatodikos könyvet előállítani. (…) Teljesen hiányoznak belőle a kortárs ifjúsági regények. Az ifjúsági regényt Daniel Defoe 18. századi, felnőtteknek írt Robinsonja képviseli. 20. századi irodalom alig van a könyvben (csak Gárdonyi regénye [1901], Széchenyi Zsigmond vadásznapló-részlete [1931] és Radnóti Bájoló című verse), kortárs egyáltalán nincs. (…) A könyv egésze az előszó szerint a hősök, a hősiesség fogalma köré épül. Aligha szerencsés a hősöknek, hőstetteknek – és soha nem mai és köznapi hőstetteknek! – ez a mechanikus halmozása. Ráadásul nem csak fiúkat tanítunk. A honvédő hősiesség mellett szó esik például az oroszlánvadász hősiességéről is. Széchenyi Zsigmond vadásznaplójának [Csui!…] részlete kapcsán maga a tankönyvszerző is elbizonytalanodik, és mintegy mentegetőzésképpen a vadászatot egyfelől a hétköznapi hősiességgel próbálja összekapcsolni, másfelől hangsúlyozza a „vadgazdálkodás” szerepét. – Mindezt az oroszlánvadászat kapcsán…

– Sok a rossz definíció, pl. a műfajelméletben a dráma egyetlen sajátossága a konfliktus. (…) Kiáltó példa a téves fogalomhasználatra a Mátyás anyja című Arany-ballada vígballadának minősítése. Amit a könyv az Egri csillagok-béli „nézőpontváltásról” mond, az a fogalom teljes félreértése. Ugyanebben a fejezetben az egyik feladat arra kérdez rá, hogy mi a különbség az ifjúsági és a történelmi regény között, mintha az Egri csillagok – és számos más könyv – nem egyszerre mindkettő lenne. Hosszan lehetne még folytatni a példákat. (…)

A három hosszabb magyar epikai mű (Lúdas Matyi, Toldi, Egri csillagok) is rosszul jár. A könyv itt is megmutatja, hogy a leckefelmondás és a prekoncepció előzetes közlése hogyan öli meg az olvasói élményt. (…) Az Egri csillagok jár a legrosszabbul. A könyv szerelmi regény, nevelődési regény és kalandregény szála, jellege elsikkad a hősies-hazafias jelleg egyoldalú hangsúlyozása mellett. Az előbbiekből szemelvényeket sem kapunk. (…) Különösen nagy hiba, hogy a könyv egy-két esetleges kivételtől eltekintve, nem tartalmaz kreatív-szövegalkotási feladatot, amelyben a gyerekek belehelyezkednének egy-egy szereplő tudatába, illetve egy-egy köznapi műfajba (pl. hír, levél, napló). (…) A tankönyv alkotói azt hiszik, hogy a patetikus megfogalmazások meggyőző erővel hatnak a diákokra és a nemzeti hagyománnyal való azonosulást segítik elő. Szerintem az efféle megfogalmazások nem növelik Arany népszerűségét, hatását: „Arany János az emberi élet, a magyar élet megértésében az egyik legnagyobb tanítónk és segítőnk ma is. Szavai szívünk és értelmünk mélyéig hatolnak.”

A tizedikes könyvekről azt írja Arató László: „a B-variáns, Színes irodalom”

A tankönyv Mohácsy Károly negyven éves munkájának átdolgozása, ritkítása, kiegészítése. Azaz egy mára rendkívül korszerűtlenné vált – bár a maga korában joggal népszerű – könyv reciklikálása. A könyv hosszú életrajzi és kortörténeti bevezetéseket és műértelmezéseket tartalmaz. Az elemzések után feltett kérdések súlya és terjedelme csekély. A könyv nem tükrözi az elmúlt 30-40 év irodalomtudományi és főképp módszertani fejlődését. Nem alkalmazza a módszertan, a didaktika vívmányait. Értelmezései – bár sok helyütt ma már meghaladott tudományos konszenzusra, álláspontra épülnek – tartalmasak, jó stílusban és érthetően megírtak, csak a diákkal pusztán passzív befogadóként számolnak. Itt is elmondható, hogy a könyv nem segíti elő a NAT kompetenciafejlesztésre vonatkozó követelményeinek megvalósulását, jobbára csak ismereteket közvetít. Az A-variáns a tizedikes Újgenerációs tankönyv lebutítása és felbővítése. Lebutítás, elszíntelenítés, mert az ugyancsak erősen bírálható, de sokkal korszerűbb Újgenerációs tankönyvben még majdnem minden fejezetnél voltak kitekintések a kortárs vagy legalábbis 20. századi irodalomra, a filmművészetre vagy a populáris kultúrára. Ezeket elhagyták. (…) A NAT-nak megfelelően, az egész könyvre jellemző a 19. század előtti régi irodalom megnövekedett súlya, ami az olvasóvá nevelés szempontjából aligha szerencsés. Nagy teret kap a reformáció vallásos és világi irodalma, a könyv itt pápább a pápánál. (…) Tinódi igen unalmas krónikájából 45 versszakot kell elolvasni.

Ennyit a tankönyvekről. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a leghátrányosabb térségekben élő diákok közül sokaknak nincs hozzáférésük az internethez. Mert az még a faluban sincs.

A tankönyvkritika alatt természetesen nem maradnak el a kommentárok sem. Van olyan, aki szerint ezeknek a könyveknek az a céljuk, hogy még véletlenül se maradjon egy fikarcnyi érdeklődés se a gyerekekben. És persze, fölmerül, hogy egy valamikori világban lehetett választani a tankönyvek között, nem volt állami tankönyv-monopólium. Elvált a szerző és szakmai lektor, valamint a kiadó és az engedélyező szerepe. Most az Oktatási Hivatal kiadványát az Oktatási Hivatal engedélyezi, és esetenként a szerző szakmai lektora önmaga. Egyúttal versenytársa is.

Hát igen…

Csakhogy térjünk vissza Kásler miniszterhez, aki az említett ünnepségen még elmondta, hogy a következő időszakban is meg kell birkózni a világjárvány kihívásaival. Megemlítette, hogy a nehézségekből jut a következő hónapokra is, és köszönetet mondott a pedagógusoknak eddigi munkájukért.

Másról nem beszélt…

Pedig megemlíthette volna még az igen súlyossá vált a pedagógushiányt, a természettudományos tárgyak oktatóinak immár vészes hiányát, mert azért lássuk be, nincs igaza Hajnal Gabriellának, a Klebelsberg Központ vezetőjének, amikor azt mondja, „egyszerűen nem kell minden iskolába külön kémiatanár”, hiszen egy oktató akár négy-öt kisebb létszámú intézményben is taníthat. A lótó-futó kémia, biológia, földrajz és egyéb tanár nem igazán ideális pedagógus a gyerekeknek, arról nem beszélve, hogy számára is megterhelő az iskolából iskolába járás. Nem beszélt a miniszter a gyalázatosan alacsony pedagógusbérekről sem.

Az oktatásról szóló cikkek alatt nagyon sokszor találkozom azzal a pedagógusi kommenttel: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”

Tényleg, miért hagyták a pedagógusok? Erről pedig ők nem beszélnek.

A Pedagógusok Szakszervezete petíciót indított az oktatás helyzete miatt. Azt írja: „Elég a ki nem fizetett túlórákból, az ingyenes helyettesítésből! A Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) petícióban követeli egyebek mellett, hogy a pedagógusok bérét 2021 szeptemberétől a mindenkori minimálbérhez igazítsák!” A 140-150 ezer pedagógus közül eddig csak 5071 írta alá.

Pedig, ha minden marad a régiben, egy újabb évet adunk az elbutulásnak.