Kéri László: Összenő az is, ami nem tartozik össze…

Néhány héten belül, az első számú közbeszédből kiszorultak a járvány-teremtette kérdések. Éppen úgy, mint tavaly ilyenkor. A helyükre visszakapaszkodtak a nyaralás, a család, a másfél évre szétszakadozott mindennapi élet normalitásainak gondjai. Arról azonban szó nincs, hogy a karanténok előtti világ állt volna vissza és/vagy helyre. Már csak azért sincs okunk a teljes nyugalomra, mert számos országban a júliusban megerősödő negyedik hullám későbbi következményeiről nálunk ma még alig esik szó.

E mostani július egyébként is különleges eséllyel kecsegtetett. A hónap első felében a foci EB kieséses szakasza és végjátéka, majd a hónap végén az olimpia eseményei a politikamentes közhangulat uralmának is teljes mértékben megágyazhattak volna. Aztán mégsem így lett. Itt maradt a nyakunkon a politika, ráadásul a legkevésbé vonzó külsőségeivel, mert júliusban még az is összenőtt, aminek egymáshoz aligha lenne bármi köze is. Nézzük meg, az Idő távlata segíthet-e mindannak a szétszálazásában, amit az elmúlt harminc nap során kiismerhetetlen sűrűségben zúdítottak a nyakunkba.

Új ellenségek és régi álarcok

Brüsszellel állandóan gondjaink vannak, szinte minden problémánk forrását ott találhatjuk. Legalábbis a kormány néhány tagja megállás nélkül erről győzködi a híveit, és persze azon milliókat is, akiket e féligazságok rendre nem elégítenek ki. A probléma gyökerei szerteágazóak és nagyon is jól ismertek, ezért csak egy mondatban utalunk két, meghatározó jellegű tényezőre. Egyfelől arra, hogy a mostani viták tétje ezermilliárdokra rúgó összegek jövőbeni megszerzése, másfelől pedig arra, hogy az unió sokat tanult az elmúlt 12 évből és eszük ágában sincs a pénzeket a korábbi laza, alig ellenőrzött feltételekkel folyósítani. Elvárnák, hogy az évek óta kifogásolt, kritizált és a legkevésbé sem EU-konform magyar kormányzati döntések érdemben változzanak. Mindezt az Orbán-kormány hazafelé rendre az országunk szuverenitását súlyosan sértő támadásként igyekszik tolmácsolni, és időnként mesterséges nemzetközi konfliktusokat hoz létre annak érdekében, hogy ezek dramatizált látszatával hívei éberségét fenntartsa.

(További részletek: ittittittittittittittitt)

Most már hatodik hete ez történik, mióta a magyar parlamenten keresztülhajszolták azt a törvényt, amit a kritikusok és a külvilág homofób törvénynek nevez, a védelmezői pedig kizárólag a pedofília elleni harc eszközének tekintik. Július folyamán a kormány régen látott aktivitással igyekszik e két, egymástól időben és témakörben is roppant távolságban lévő kérdéskört egyetlen üggyé összepréselni. Kormányfői és külügyminiszteri megnyilvánulások tömege, központi médiahadjáratok, köztéri gigaplakátok, újabb nemzeti konzultáció, s végül pedig a kormányfői kezdeményezéssel megerősített népszavazási akció együttesen hívatott annak elhitetésére, hogy a hazánk elleni páratlan politikai össztűznek ezúttal is a Soros-hálózat álnok aknamunkája az egyetlen magyarázata.

(További részletek: ittittittitt)

A majdani népszavazás eredményességéhez egyébként az akciót meghirdetők sem fűznek sok reményt, és meglepő őszinteséggel meg is vallják, hogy nem a valós eredmény a fontos, hanem a saját tábor harci tüzének ébren tartása.

Ám ebben a kimódolt és nagyon is átlátszó, gyermeteg kommunikációs hadjáratba beleolvasztottak egy olyan konfliktust, amely végső soron nagyon is alkalmas lehet a társadalom többségének tartós összeugrasztására.

Mögöttes funkciók, korai kampánystartok

Július folyamán ugyanis egyre markánsabban rajzolódik ki az eredetileg elrejtett üzenet jelentősége: a mai magyar közgondolkodásban a homofóbiához való viszonyulás tényleges vízválasztó kérdés, és ennek mesterséges élezése, erőszakos átpolitizálása az eredeti Fidesz-tábor választói aktivitását feltehetően legalább akkora erővel képes felpörgetni, mint amit egykoron, néhány évvel ezelőtt a migráns-félelmek megidézésével el lehetett érni. Krónikaíró feladataink nem teszik lehetővé annak latolgatását, hogy ez a /sz/ámítás végül sikerrel járhat-e, avagy sem? Azt viszont az elmúlt hetek tapasztalatai alapján bízvást megállapíthatjuk, hogy az eddig fülsiketítően hangos kommunikációs roham a két legfontosabb kormányzati kampányfunkciónak mindenképpen eleget tett.

Egyrészt kiválóan szolgálja számos egyéb kormányzati önkép és propaganda-akció igazolását, mert egyszerre lehetséges családvédelemként, gyermekvédelemként és szuverenitás-védelemként is mindazt előadni, amit ebbe az álságos akcióba eddig belecsomagoltak. Másfelől arra is bőséggel alkalmasnak bizonyult, hogy egyéb valós és a társadalom számára sokkal jelentősebb ügyekről kevéssé essen szó. A mesterséges botrányokkal eltakarhatókká halványultak mindama fontos ügyek, amelyeket az ellenzék hatékonyan tudott volna használni. Fölöttébb tanulságos csupán egy-egy bekezdésben is áttekinteni a kellően meg- és ki nem tárgyalt ügyek júliusi jegyzékét.

Félbemaradt, nem tisztázott nyári ügyekről

– Egy hónappal korábban, júniusban még úgy hihettük, hogy a kínai egyetem hazánkban történő létesítése olyan példátlan, megalapozatlan és megindokolhatatlan döntés, amelynek támogatását a kormány még a saját táborától sem kaphatná meg. Az összevissza-beszéd és az elfogadhatatlan magyarázatok tömege súlyos kormányzati tekintélyvesztés árnyékát vetítette előre, ám ehhez képest a magyar parlament lényegében ugyanazon a napon döntött e beruházás feltételeinek jóváhagyásáról, mint amikor a – már említett – pedofil/homofób törvényt is elfogadták. S ma már elmondható, hogy a számítás teljes mértékben bevált, hiszen másnaptól alig beszélt bárki a kínai egyetem létesítésének abszurditásáról. Itthon is, külföldön is az Új Felháborodás foglalta le a figyelmet. Július végén ugyan az ellenzéki pártok még megpróbálkoztak egy tiltakozó akció megszervezésével, amely kezdeményezés viszont már a napi hírek közé is alig tudott bekerülni. A korábban páratlan fontosságúnak tetsző kegyelmi pillanat egyelőre elmúlt, s most még nem tudni, hogy ennek az amúgy védhetetlen és elfogadhatóan aligha megmagyarázható döntésnek később lesz-e bármiféle jelentős következménye.

– Látszólag kisebb jelentőségű és másféle dimenzióban mozgó problémának tetszett a hazai autósztráda-hálózat fenntartásának 35 évre történő kiszervezése, amely döntés nagyon is logikusan illeszkedő esete mindannak, amit ez a kormány arra az időre készít elő, ha mégsem nyerné meg a jövő évi választásokat. Ez esetben is a mostani kabinet érdekkörében létező csoportok kezébe kerülhetne az évente sok százmilliárdos bevétellel rendelkező alágazat későbbi sorsa. A döntéseket övező titkolódzás és homály még egyértelműbbé tette az amúgy is nyilvánvaló gyanakvások megalapozottságát, ám ebben az esetben is elmondható, hogy a hangos botrányok mellett, ez az ügy korántsem keltett akkora figyelmet, mint amit megérdemelt volna. S a média, meg a közvélemény gyanakvó része is mintha beérné azzal az ellenzéki fenyegetődzéssel miszerint „ha győznek, akkor úgyis utólag érvénytelenítik ezt a döntést.” Mit is mondhatnánk erre? Garanciának mindenesetre nem tűnik kellően elriasztó hatásúnak…

– Már az olimpiai láz napjaiban pattant ki az úgynevezett Pegasus-lehallgatási botrány, amelyről most úgy sejtjük, hogy a későbbiekben is lesz még alkalmunk bővebben és értőbb módon megemlékeznünk. Július végén egyelőre annyit rögzíthetünk, hogy a kormányzati hárítás, mellébeszélés és titkolódzás eddig alkalmasnak bizonyult a jelentős politikai kockázatokkal járó következmények elhárítására.  Azért is fogalmaznánk óvatosan, mert ez a botrány nem hazai előállítású, és ma még nem tudni, hogy a külföldi kezdeményezőknek miféle további aduászaik vannak az ügy további kiszélesítéséhez. Július végén egy teljes héten át úgy tűnt, mintha a kormányt sikerült volna egy védhetetlen stikliben tette érni, ám egy hét elteltével mindössze annyit mondhatunk, hogy ugyan a mai magyar szabályozás elégtelen és fölöttébb laza mivolta feketén-fehéren kiderülhetett, ami önmagában is súlyos kritika, de semmiképpen sem elegendő egy kormány megbuktatásához.

(További részletek: ittittittitt)

– S végül, lett volna még júliusban egy olyan fejlemény, amely ugyan nem vethető egybe az előbbi – tisztán hatalomtechnikai eredetű – botrányok jellegével, ám a lakosság számára minden egyéb ügynél jelentősebb tényezőként kellett volna vele számot vetni. Kiderült, hogy az infláció nemcsak alkalmilag meg-megugró, hanem egyre nyilvánvalóbb módon okoz a társadalom többsége számára mind nehezebben feldolgozható következményeket. A másfél éves járvány ideje alatt a hazai lakosság jelentős csoportjai szenvedtek el jövedelemvesztést, s e probléma érzékelése már csak azért sem érte el a kormányzati ingerküszöböt, mert ott elsősorban az általuk kedvezményezett nagyvállalkozói kör jövedelmi viszonyait igyekeztek megvédeni. (Tegyük hozzá: sikerrel.) Az újra magához térő gazdaságban viszont az elmaradt jövedelmek és veszteségek pótlása szükségképpen járt együtt áremelésekkel, amiknek a gazdaság másik pólusán kiszolgáltatottabbak lettek az elszenvedői. A tartóssá váló áremelkedések mindenekelőtt az elsődleges fogyasztási területeken váltak szembetűnővé, ezért merjük egyértelműen azt állítani, hogy a társadalom csöndes – és lecsendesített – többsége számára a júliusi hónap legnagyobb „eseménye” az infláció kézzelfogható megerősödése lett. Ám ez a problémakör sem kapta meg a maga megfelelő figyelmét, mert a kormányzati többségű médiát ez a kérdés nem is foglalkoztathatja akkor, ha az ő dolguk a mindennapos sikerekről való állandó beszámolási kötelezettség.

Van-e új tanulság?

Mit tarthatunk ezek után a minap mögöttünk hagyott hónap legfontosabb tanulságának? Újból – és az elmúlt évtized során már sokadszor – megtapasztalhattuk, hogy a valóságos problémáknak rendre kisebb esélyük van arra, hogy egy egészségesnek tartható közvélemény számára a valóban sokoldalúan és alappal megvitatható kérdésekként váljanak a mindennapi okoskodás, véleménycsere és a hírek esőrendű témaköreivé. Ennek magyarázatát természetesen a 2010 utáni változások mélyreható elemzésével adhatnánk meg kielégítő módon.

A sok, egymással amúgy összefüggő tényező közül a mostani július egy döntő fontosságút roppant emlékezetes módon lett mindenki számára átélhetővé. Azt, hogy a kizárólagosan kommunikációra és az erős látszatok hatékony előállítására felépülő kormányzásnak továbbra is végtelennek tetsző tartalékai, páratlanul gazdag anyagi és médiaháttere van, s így bármilyen esemény összenöveszthető, összekapcsolható bármivel. S ezek segítségével bármiféle égbekiáltó botrány, hazugság, felelőtlen döntés következményeit a kormány eredménnyel képes semlegesíteni. Eddig.

 

 

Forrás. Hírklikk