Kinevetjük, amikor ispánokról beszél és a múltba réved.

Észben kell tartanunk – akármennyire is nehéz! -, hogy ő is áldozat. Kinevetjük, amikor ispánokról beszél és a múltba réved. Ostobázzuk. Le is nézzük akár.
Pedig csak fél. És ezért keres a múltban, a megtörténtben, a biztosban menedéket.
Az apját, nagyapját, dédapját elvitte egy háború. Ha a testét nem is, a lelkét igen. A kollektív emlékezetében lüktet a kép, ahogy bebörtönzik, gázkamrába zárják azt, aki nem volt egyforma.
Azt mondjuk, csordaszellem, azt mondjuk béget. Pedig ő csak sejtszinten retteg, és retteg benne minden jobbágy-zsellér őse, és azért nem tud szeretni téged, mert saját magát védi rozsdás pántú, ősöreg acélajtai és betonfedezékei mögé bújva.
Nem rossz ő belül, csak elgyötört. Nem eredendően hitvány, csak már nem harcol. Régen adta fel, az apjával, az anyjával szemben vagy saját magával szemben a harcot. Leütötték a földre és most inkább elhiszi a nyilvánvaló hazugságot is, csak ne kelljen újra ütést kapnia.
Úgy bántották őt is, ahogyan a világot bántja. Miközben arcul csap, az ő szeme alól is világít a folt. Azt hiszi, ha ő bánt, őt nem bántják majd többé. Nincs ereje ellenállni, Jézust kiáltani Barabbás helyett. Csak magát akarná menteni, azzal, hogy az erősekhez próbál tartozni, mert ő maga gyenge.
Nem érti még, hogy amikor fájdalmat okoz, maga is sérül. Félek, soha nem is mer majd kijózanodni, mert túl sok már, amivel szembe kéne néznie.
Igazad van! Persze, hogy igazad van: az agresszort nem menti fel, hogy ő is áldozat. Semmivel nem lesz kisebb a vétke.
De…legalább megértheted.
Te vagy alul, mégis te vagy a szerencsésebb és az erősebb. Hiába töri derékba a karriered, hiába tilt, hiába semmiz ki, hiába veszi el a józan eszed, a mindened, csak harcolni tud, győzni nem tud soha. Mert magával harcol, nem veled.
Érzi a saját apróságát és ezért próbál az életnagyságnál nagyobb lenni. Büszke, mert szégyellni nem meri magát. Mint a táborok megannyi miniatűr lelkű őre, akik azt hitték, erősebbek, azt hitték, többet érnek, azt hitték, legyőzhetetlenek.
Pedig már akkor legyőzöttek voltak, amikor elkezdték, már akkor feledésbe merültek, amikor éltek, ha éltek valaha egyáltalán.
A gyilkosok maguk is meghaltak, még jóval az áldozataik előtt. Érzelmi, lelki, szellemi halottak akiket soha senki meg nem gyászolt, akiket senki meg nem ölelt, ezért gyászba borították az emberiséget.
A mai táborok őrei sem mások: érzelmi, lelki, szellemi haldoklók és halottak. Akiket soha senki meg nem gyászol. Akiket az apjuk, nagyapjuk, az, akit szerettek, soha meg nem ölelt.
Akik ártanak, mert félnek.