Mit tegyünk, ha az apósunk Soros-bérencezni kezd az ünnepi asztalnál?

Karácsony, születésnap, eljegyzés, esküvő, keresztelő – olyan események, amikor rendszerint még akkor is összeverődik a család, ha ez egyébként ritkaságszámba megy.

Sok embernek azonban már attól görcs áll a gyomrába, ha csak eszébe jut a közelgő alkalom, náluk ugyanis borítékolható a balhé a családtagokat elválasztó politikai szakadék miatt. Nem bírja már elviselni, hogy saját anyja szerint is migránsokkal akarja elárasztani az országot, csak mert nem a Fideszre szavazott?

Esetleg meg van győződve arról, Hunyadi Mátyás óta nem volt kiválóbb vezetője az országnak Orbán Viktornál, a veje mégis O1G-skandálástól rekedten becsmérli a vacsora közben is elmaradhatatlan M1 híradót?

Karácsonykor Soros-bérencnek nevezett az anyám, pedig csak egy műkörmös vagyok.

A mondat a 9-es buszon ütötte meg a fülem, egy harminc körüli, szilikonszájú nő méltatlankodott a telefonba az összepréselődött utasok között. Korántsem ez volt az egyetlen ilyen alkalom, karácsony tájékán saját ismerőseimet is többször hallottam hasonló tőről fakadó családi feszültségekről panaszkodni. Aztán elkezdtem érdeklődni a jelenségről kicsit tágabb körben, és csak úgy záporozni kezdtek a búskomor beszámolók.

Hogy a politika mennyire fel tudja korbácsolni az érzelmeket egy családi összejövetelen, arról első élményeimet még gyerekkoromban, a rendszerváltás utáni években szereztem. Nagyapám, aki hithű kommunistaként nem igazán értékelte a demokratikus fordulatot, mindazonáltal előszeretettel idézett Horn Gyula Cölöpök című művéből, illetve sógora, az MDF radikálisabb szárnyáért – később a MIÉP-ért – rajongó Feri bácsi menetrendszerűen szenvedélyes politikai vitába bonyolódtak, aminek elmaradhatatlan csúcspontjaként mindkét fél ököllel csapkodta az asztalt, miközben kivörösödő fejjel emelték a hangerőt. Bár szavaikból nem sokat értettem, a jelenet mindig sokkal inkább szórakoztató volt, semmint félelmetes, olyanok voltak, mint a két öreg a Muppet Show-ban, mígnem nagyanyám egy tálca süteménnyel és egy határozott felszólítással véget vetett a vircsaftnak. Onnantól pedig mindenki inkább a pogácsára meg a szalonkiflire összpontosított, illetve hogy valami kibúvót találjon, nehogy meg kelljen kóstolnia Feri bácsi rettenetes házi készítésű vörösborát (természetesen Feri bácsi kivételével, aki viszont kizárólag abból volt hajlandó inni).

Háború a keresztelőn

A boldog békeidőket azonban hamar magunk mögött hagytuk, az ezredforduló idején az árokásás lett a közbeszéd egyik slágerkifejezése, egyre többször lehetett arról hallani, hogy a politikai szembenállás immár családokat szakít szét, és aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a helyzet azóta csak még jobban eldurvult. Valószínűleg mindenki ismer idevágó történeteket, de ízelítőként álljon itt Albert keserű összefoglalója a saját családjáról (a keresztneveket minden esetben megváltoztattuk):

Szegény szerencsétlen bátyám egy jobbikos, rasszista félzsidó barom volt, imádtam amúgy, de le kellett tiltanom a Facebook-oldalamról, mert oda járt trollkodni. A fiam keresztelőjén a feleségem fideszes szülei meg az én gyurcsányista szüleim majdnem összeverekedtek, többé nem is beszéltek egymással. De a legdurvább az apósom és az egy szál testvére közti affér volt. Az apósom húga imádta Gyurcsányt, az apósom meg utálta, mint a szart, és miután valahogy a Vera néni bekerült az ATV-híradóba, amint a Gyurcsányt ölelgeti egy lakossági fórumon, apósom meg felhívta azzal, hogy szopja is le azt a szemétládát legközelebb, megszakítottak egymással minden kapcsolatot. Mikor az apósom haldoklott próbáltuk rávenni a Vera nénit, hogy legalább egyszer, utoljára látogassa meg, de azt mondta, hogy szó sem lehet róla, és »majd szóljatok«. Aztán szóltunk, de a temetésre sem jött el.

Az persze már a szélsőséges változat, amikor a családtagok nem hajlandóak egy asztalhoz ülni, mert mást gondolnak Gyurcsány Ferencről vagy Orbán Viktorról, az anyaggyűjtés során sokkal gyakrabban találkoztam feszültségben telő, vagy rendszeresen veszekedésbe fulladó rokonlátogatások felidézésével.

2016. október 23. (Fotó: 24.hu)

„Megbeszéltük már többször, hogy nem fogjuk szóba hozni a politikát, de aztán mindig szóba hozza valaki, rendszerint az apám. Most karácsonykor például másfél órás üvöltözéssé fajult a dolog” – meséli János. „A gyerekek kezdetben eléggé meg voltak rémülve, de aztán hozzászoktak, mostanra már ők is bekapcsolódnak, jobb is, hogy apám már nagyot hall, és nem érti, milyen beszólásokat ejtenek el néha a kárára.”

János attól érzi magát igazán frusztráltnak, hogy bármilyen tényállítással hozakodik is elő, a szülei nem hisznek neki, mert a tévében (M1) meg az újságban (a megyei lap) éppen az ellenkezőjét látták.

„Hiába mondom nekik, hogy az már nem ugyanaz az újság, mióta megvette Mészáros Lőrinc, mert nem tudják, ki az a Mészáros Lőrinc.

Jönnek majd a migránsok, és akkor mi lesz?

– hajtogatják mindenre, pedig életükben nem láttak még migránst, amerre élnek, még kínaiak sincsenek. Sajnos nagyon jól látszik a példájukon, hogyan lehet az emberekben fokról fokra felépíteni az előítéleteket.

János szerint a megértés legfőbb gátja az, hogy teljesen más világban szocializálódtak a szüleivel. „Az ötvenes években is előfordult, hogy ha nem volt meg az előírt terv, még szilveszterkor is behívták az embert dolgozni, akkor most mit ugrálnak a rabszolgatörvény miatt, régen sem volt jobb, – mondogatja az apám. „Nem tanácsos széllel szemben hugyozni kisfiam”, ezt is gyakran hallottam már tőlük.

Elvira anyja szintén gyakran érvel azzal, hogy a NER még mindig jobban jön ki a Kádár-korszakkal való összehasonlításból.  „De most már legalább el lehet menni, régen ezt se engedték” – mondta például, amikor Elvira arról panaszkodott, hogy a barátai sorra hagyják itt az országot.

Elvira úgy emlékszik, akkor kezdett eltávolodni a gondolkodásuk, amikor 2006-ban két hétig nem látta a Kossuth téren tábort verő anyját. 2010 után aztán olyan sokat veszekedtek a politika miatt, hogy most már ők is megpróbálják inkább kerülni a témát, de mindkettőjükből időről időre kibukik egy-egy megjegyzés, ami aztán belobbantja a hangulatot.

„A múltkor szóba került, hogy milyen rossz állapotban van a helyi kórház, amire közbeszúrtam, hogy ez 2030-ig nem is fog változni, és már állt a bál. Sajnos ott tartunk, hogy bármilyen közéleti színezetű kérdés merül fel az iskolától a szegénységen át az egészségügyig, mindig meg kell szakítani a beszélgetést, mielőtt még igazán elkezdődhetne. Különben a többi családtag teljesen kiborul, a múltkor az egyikük befogta a fülét, és úgy kiabálta, hogy hagyjuk a politikát, aztán már csak annyit, hogy NE, NE, NE! Egészen bizarr jelenet volt.”

Elvirát bosszantja, hogy a rokonai ennyire kihúzzák magukat a vitákból, miközben tudja róluk, hogy vele értenek egyet. „Mégsem mondják el a véleményüket, emiatt pedig úgy érzem, hogy ellenszélben vagyok, mint Viktor a médiában. Persze valószínűleg jobb ez így, nehogy úgy járjunk, mint a nagymamám és a húga, akik levelezés útján tartották a kapcsolatot, de még így is képesek voltak úgy összeveszni Gyurcsányon, hogy a húga közölte a nagyival, hogy akkor ne is beszéljenek soha többé, és aztán tényleg évekig elmaradtak a levelek.”

Nemzeti ünnepeken nem megyek haza

Lili családjának életében a rendszerváltás hozott gyökeres fordulatot. A nagyszülői ház falára Nagy-Magyarország-térképek, a polcra Wass Albert-könyvek kerültek, a nagyszülők az ősmagyarok titkos történelméről és különleges képességeiről szóló előadásokra jártak. Lili innentől minden születésnapjára hasonló szellemiségű könyveket kapott ajándékba, például a finnugor nyelvrokonság tagadásáról, vagy annak bizonygatásáról, hogy a magyarok Jézus Krisztustól származnak, tekintettel arra, hogy Lili mindig is szerette a történelmet, „de az iskolában mást tanítanak a tudjuk kik miatt”.

Imádom a nagyszüleimet, ők a világ legaranyosabb emberei, de ha éppen politikailag felfokozottabb hangulat van az országban, mint legutóbb a rabszolgatörvény elleni tüntetések miatt, mindig gyomorgörccsel megyek haza, és nem tudom, hogy fogom átvészelni a látogatást

– mondja Lili, aki általában a totális hárítás stratégiáját próbálja követni, ha felmerül otthon a politika. „Legutóbb a párommal kezdtek el migránsozni, aki egyébként is fogékony erre, ilyenkor azonnal közbelépek, és nyomatékosan megkérdezem, hogy ki kér kávét, vagy gyorsan megmutatom a telefonban a szomszéd kisbabáját, szóval valahogy elterelem a beszélgetést. Ez úgy-ahogy működik.”

Ennél radikálisabb megoldás Lili részéről, hogy március 15. vagy október 23. tájékán soha nem látogat haza. „Olyankor mindig megőrülnek kicsit, úgyhogy hiába van hosszú hétvége, a feszültségek elkerülése érdekében inkább távol maradok. A választás után, aminek az eredménye engem elég rosszul érintett, szégyen, nem szégyen, de inkább nem vettem fel nekik a telefont. Inkább vártam pár napot, és akkor hívtam vissza őket, amikor már tudtunk másról is beszélni.”

A cikk további részét itt olvashatod: Link:https://24.hu/