Mosoly 20 forintért…

Korai és egyben új vendég tért be a kávézóba. A 30 körüli férfi kedves mosollyal kért egy hosszúkávét habbal. A pultoslány kedvesen szolgálta ki, még egy kis fahéjat is szórt a habra. A férfi belekortyolt, és elégedetten nyugtázta a forró nedűt.
Lassú kortyokkal iszogatta kávéját, és ablakon kinézve nézte a rohanó embereket. A lány időnként ránézett, és azon gondolkozott, vajon merre tart, mit dolgozik, mi érdekli. Alapvetően érdekelték az emberek, mi motiválja őket, és merre tartanak. A pultosság csak egy állomás volt a hosszú útján a lánynak, hiszen levelezőn hallgató volt egy egyetemen.
Érdekes volt neki a férfi. látható volt, hogy ízlik neki a kávé, de gondolatban messze járt, szabad keze néha megrándult, nyugodt szeme pedig időnként felvillant, mint valami ébrenálmodó.
A kávé elfogyott, kérdés hangzott el, hogy mennyiért. A választ pedig egy nagyon kedves mosoly kísérte, 380 Ft.
A férfi a pénztárcájából 400 Ft-ot vett elő és hasonlóan kedves mosollyal ezt mondta:
– Köszönöm, a 20 forint a mosolyért.
Majd vette kabátját és kilépve határozott léptekkel tűnt el a tömegben. Jöttek és mentek az emberek, majd újra reggel lett, és a férfi újra megjelent, újra kérte a hosszúkávét habbal, és ha lehet egy még szebb mosolyt kapott cserébe. Megint révedt a tekintet, rándult a kéz.
Teltek a napok ezzel a reggeli történéssel indítva, majd a hetek, aztán a hónapok is. A lányt érdekelte, ki lehet ez a férfi, mit csinálhat, de valahogy sosem akarta megzavarni ebben a rituáléjában őt. A kollégái már úgy hívták a “húszforintos”. Az egyik meg is kérdezte tőle:
– Te mért mosolyogsz rá úgy, mintha egy ezrest adott volna borravalóként?
– Igazából nem is tudom, valahogy jól esik, meg azért, mert a “mosolyért” kapom.
– Te tényleg lökött vagy!- nevetett a kolléganője.
– Nem lökött, más…- mosolygott vissza a lány.
Teltek a napok, és egyik reggel csőtörés miatt a lány késésben volt, sietett, nem figyel, és a megszokott útvonalán lelépett az útra, mikor nem kellett volna, jött egy autó, ami már nem tudott megállni. A lány lassított felvételként látta magát, az odarohanó embereket, még homályosan látta a fölé hajoló férfit, aztán sötét lett minden.
Mikor magához tért, kórházban találta magát, és szinte mindene fájt. A nővér észrevette, hogy magához tért, és szólt az ügyeletes orvosnak. Az orvos beszélt a lányhoz, elsorolta sérüléseit, az újraélesztést. A várható gyógyulást folyamatát.
A lány csak hallgatta az orvost, és megakadt azon, hogy újra kellett éleszteni.
– Igen Noémi. Ha nem lett volna ott az a férfi, ma már nem lenne közöttünk.
– Milyen férfi?
– Egy mentős kolléga tartott munkába, ha ő nincs… addig folytatta az újraélesztést és próbálta stabilzálni önt, amíg meg nem érkezett a mentő, aminek egy gázszivárgás miatt kerülnie kellett.
– Jézusom…
– Már értesítettük a szüleit, nemsokára itt lesznek. Szeretné, hogy valakit még értesítsünk?
– igen… Szeretném megköszönni a mentősnek, amit tett értem.
– Rendben. Megpróbáljuk elérni. Most pedig pihenjen, és gyógyuljon.
Noémi nagy nehezen elaludt, és délutánra jár már az idő, mire felébredt. A Nap besütött a szobába, melegségével cirógatta Noémi kezét. Gondolkozott, hogy igazából mekkora szerencséje volt, ennyiből ott is maradhatott volna. Miközben ezen morfondírozott, hangokat hallott a folyosóról. A nyitott ajtón meglátott egy mentőst. Szíve dobbant is egyet, ő lenne az? A férfi háttal állt, majd pont az ő szobájára mutatott. Majd megfordulva belépett a szobába.
Noémi ledöbbent, mert a rámosolygó mentős nem volt más, mint az ő “húszforintos” reggeli kávézója.
– Maga?- és elmosolyodott.
– Én. Nincs is semmi gond, az a mosoly megvan, és stimmel is.- kacsintott a férfi.
– Fehér Márk vagyok, illene akkor most már bemutatkozom. – lépett Noémi ágyához.
– Nagyon köszönöm neked, amit tettél, sosem felejtem el…- mondta könnyes szemmel Noémi.
– Én sem. A mosolyod. Borzasztó volt látni, mikor elütnek. Téged.
– De ott voltál és megmentettél. – mosolygott a lány.
– Ez a dolgom, csak most kissé személyes lett.
– Miért?
– Mert hónapok óta, mikor munkába megyek, a kávéd iszom, a mosolyod nyugtat reggel. Nem akartalak a munkádban megzavarni.
– Én sem téged, mindig olyan elgondolkozó voltál.
– Tudod min? Néztem az embereket. Néztem őket reggelte, és azon gondolkoztam mindig, hogy lehet, hogy köztük jár az, akit aznap meg kell majd mentenem. Lehet, hogy rajtam múlik, megmenekül-e. Néha eszembejut közben, miket láttam eddig, és mi várhat rám. Aztán elindul a nap, és az ember csinálja, és már nincs ideje belegondolni semmi másba. De ott reggelente igen.
– Rossz felé néztél előtte nap, rám kellett volna nézned…- mondta Noémi.
– Igen, de itt vagy, itt vagyunk. És holnap is itt leszek, meglátogatlak, munka után, ha szeretnéd. – mosolygott egy nagyot Márk.
– Igen, szeretném.- mosolygott a férfira Noémi.
– Akkor holnap jövök.- simogatta meg Noémi kezét Márk.
– Én is leszek, valószínű, hogy nem megyek sehova. -nevetett Noémi.
Márk mosolyogva lépkedett az ajtó felé. Noémi utánaszólt:
– Várj! – és a fiókból kivette tárcáját.
– Igen? – fordult vissza Márk.
– Ma én adok neked 20 forintot. A mosolyodért. Holnap is adok… -tette a fémpénzt Márk kezébe, majd becsukta a férfi kezét.
– Köszönöm, most tettél valóban gazdaggá… Gyógyulj meg!
Aztán Márk mosolyogva intett Noéminek és lassan kisétált, de legbelül pontosan tudta, hogy valami besétált is. Az életébe. Könnyed léptekkel.
Valaki lakó lett a szívében, és nem bérlő.
Suttogó Gabriel
minden jog fentartva