Nicolae Ceaușescu és Orbán Viktor a Karmelita kolostor teraszán sörözik.

A valaha volt és a mostani nagyvezér egymásra licitálva próbálja bizonygatni, ki a hatalmasabb. Nem jutnak dűlőre, mindketten sokat letettek az asztalra. Végső érvként Ceaușescu bedobja, hogy náluk még az áruhiánynak is közösségépítő ereje volt, s ha másért nem, ezért rá mindig emlékezni fognak a Romániában élő emberek.
Viktor hallgat. Szótlanul forgatja a poharát a kezében, mintha csak a buborékok között keresné az igazságot. Végül nagyot sóhajt, felpattan, odavágja Ceaușescu kezébe a félig üres poharat, odaszól, hogy „fogd meg a söröm”, s már indul is, hogy intézkedjen, hiszen ezekben a nehéz történelmi pillanatokban nincs is másra szükség, csak egy kis közösségformáló áruhiányra.
Igen, ironizálok, mégsem teljesen valótlan a vicc. Akik ’89 előtt éltek Magyarországon, ne adj’ Isten Romániában, vagy valamelyik környező országban – ahol hazánkhoz képest sokkal rosszabb volt a helyzet – tudják, hogy mit is jelent az áruhiány.
Nekik egészen más jelentése van az egyre gyakrabban hallott „átmeneti készlethiány” kifejezésnek meg az üres polcoknak és a vásárlási korlátnak, vagy éppen az üzemanyaghiánynak, mert bizony volt olyan idő, amikor ételjeggyel lehetett vásárolni, vagy feketén folyt a csere-bere, és egyik héten a páros, másik héten meg a páratlan rendszámú autók tankolhattak. Nem volt minden, úgy, mint most. Nem volt természetes az a bőség, ami a rendszerváltást követő évtizedekben szinte észrevétlenül szivárgott be az életünkbe.
Nem mondom, hogy a ’89-et megelőzően élt emberek, vagy legalábbis abban a korszakban már felnőttként élő emberek boldogtalanok lettek volna, mert nem, nem erről van szó. És igen, vannak jó kis családi anekdoták a karácsonyi ajándék gyanánt kapott, egzotikus narancsról, meg az első Levis farmerről, amit 20-30 év után is kincsként őrizgetett az ember. Igen, akkor nagyobb értéke volt a dolgoknak, s talán ezt az értékrendet a rendszerváltás után születettek is megismerhetnék…. De könyörgőm, ne így!
Ne azon az áron, hogy a kormány a régen megbukott, inflációt erősítő, nevetséges árstop fenntartása miatt megbuktassa a kiskereskedelmet!
Mert sajnos ez várható! Január 13-tól a kereskedőknek kétszer annyi ársapkás terméket kell készleten tartania, mint amennyi akkor volt, amikor az árakat befagyasztották.
Nyilván ebbe nem a Spár, a Tesco, vagy a Lidl fog belebukni. Ők egyszerűen ráteszik a veszteségüket a sajt meg a vaj meg a többi, nagy volumenben értékesített termék árára, így nem fogják megérezni a kényszer betárazás hatását. De a kisboltok? A kiskereskedők? Nekik igenis élet-halál kérdése minden veszteséggel értékesített tétel, s el fog jönni az a pont, amikor majd azt mondják: „azért nem dolgozunk, hogy más bevásárlását finanszírozzuk”.
Ha sokan jutnak el erre a pontra, akkor pedig mi lesz?
Mi lesz például ott, azokon a településeken, ahol nincs Tesco, csak a kisbolt volt, amit az ársapka miatt bezártak?
Az állam veszi át a bolthálózatokat? Vagy járjanak be az emberek a nagyvárosba bevásárolni a 700 forintos – európai rekordnak számító – üzemanyagár mellett?
Azán, ha mégis az állam veszi át a boltokat, akkor mit tesz? Akkor már a gyártónak és a viszonteladónak is megmondja majd, hogy mennyiért kellene adni a terméket, hiszen veszteséges mégsem lehet?
S ekkor mi jön? Hát az, hogy nem fognak gyártani, nem lesz áru. Nem csak átmenetileg, hanem tartósan, úgy igazán.
Na ez lesz az igazi közösségépítés, meg egy jó kis múltbeli lecke a ’89 után született, eddig szerencsés generációknak!

József Felföldi