Parasztvakítás.

Azért senki se gondolja, hogy nem lesz éktelen nagy pofára esés a hatósági árakkal való játékból úgy általában. Ezt természetesen Orbánék is nagyon jól tudják. Van erre egy kiváló magyar kifejezés: parasztvakítás.
Ennek – és az összes többi – parasztvakításnak pedig egy nap – nem is olyan soká, de biztosan a választások után – meg kell majd fizetni az árát. Ha megnyerik vele a választást – jó. Ha nem nyerik meg vele a választást – akkor is jó, mert ez bizony bele fog szakadni a következő kormány nyakába, és majd lehet rájuk mutogatni, hogy “bezzeg, amíg mi voltunk kormányon, addig háromhatvan volt a kiló kenyér”!
Ezért mondom, hogy a Fidesz nem nagyon tud választást veszíteni, mert nincsen választás, Magyarország előre megy nem hátra – előre a végzete felé.
Lehetett volna európai ország – lesz (ha még nem lett) helyette egy észak-balkáni orosz-kínai szatellit vazallusállam. De ezt már leírni is közhely – csak tisztázzuk azért, hogy merre van az a bizonyos “előre”.
Ahogyan Ézsau egy tál lencséért adta el az elsőszülöttségi jogát, úgy a magyarok egy tekintélyes hányada egy pár kiló krumpliért, egy jó állami támogatásért, egy minisztériumi pozícióért vagy egy minisztériumi portásfülkéért adta el a gyerekei jövőjét. C’ est la vie, egyszerélünk, YOLO.
Csak a parasztvakításnak mégis van egy óriási hátulütője: hogy a végén a paraszt jár rosszul. Pont az, aki a leghangosabban éljenzi a királyt (ugye észrevetted, hogy a Felséges úr már a kormány nevében is egyes szám első személyben beszél egy ideje?), aki a legforróbb csókot hinti az alamizsnát osztó kézre… pont őt fosztják ki és meg a jövőjétől a legfájdalmasabban. Pont őt fogja a legjobban arcon csapni, amikor a következményekkel szembesülni kell, mert pont ő lesz ellene a legvédtelenebb. Furcsa, szomorú irónia.
Mert a következmények akkor is jönnek, ha plakátokkal próbáljuk letakarni őket. Akkor is, ha mulatós dalokkal támadunk rájuk. Akkor is, ha népi-nemzeti szalaggal kötjük át a rohadást.
Jó lenne hinni benne, hogy mindenki azt fogja majd kapni, amit megérdemel, de ez súlyos idealizmus volna. Egyrészt azok, akik végig tűzzel-vassal küzdöttek a rablógazdálkodás ellen, ugyanúgy meg kell fizessék a közös árat, mint a lelkesen dörgölőzők. Másrészt a “paraszt”, akit vakítottak, nem tudom, hogy felelősségre vonható-e azért, mert képtelen az összefüggéseket átlátni és apafigurát, bölcs vezetőt, megváltót keres. Nem tudom, hogy az az ember, aki a választásra alkalmatlan, felelősségre vonható-e a rossz választásáért.
A következményeket teljes súlyával annak kéne viselnie, aki látta, értette és mégis kiszolgálta ezt a rendszert. Számos köztörvényes fogalom van rá, de ha leírnám a megnevezésüket, azok sorába állnék, akik már parlamenti padsorokban rongyosra koptatták azokat. És mind tudjuk, hogy ezek az emberek fognak a széllel először fordulni, ők fognak Marbellán napozni, ők lesznek a következő elit is.
Ahogy a mondás tartja: kis országnak csak egy csőcselékre telik.
Soha még ennyire nem voltam elégedett a döntésemmel, hogy fizikailag elhagytam Magyarországot, és soha még ennyire nem utáltam mondatot leírni. Magyarország előre megy, nem hátra. Aki látja, hogy hol van az az előre, meneküljön, amíg csak lehet. Aki nem látja, az pedig tapsoljon csak… szintén… amíg lehet.
Ágoston László írása