“Néhány éve szomszédasszonyom mesélt egy történetet, amely egyszer télen, Washington államban esett meg vele. Szavai mélyen emlékezetembe vésődtek. Később egy írókongresszus alkalmával jutottak eszembe, s azonnal papírra kellett vetnem őket. Íme, a történet, mely ma is éppoly elevenen él bennem, mint amikor hallottam:
Az a kislány hatéves volt, amikor először találkoztunk a tengerparton, öt-hat kilométerre a házunktól. Ma is gyakran járok oda. Amikor elegem van a világból, kocsiba vágom magam, és meg sem állok odáig. A gyerek valami homokvárat épített, fölnézett — a szeme kék volt, akár a tenger.
— Csókolom! — köszönt rám. Kurtán biccentettem, semmi kedvem sem volt egy ilyen tökmaggal vesződni. — Építek.
— Látom. Mi az? — érdeklődtem szórakozottan.
— Semmi különös, csak szeretek turkálni a homokban.
Na, ez remek, gondoltam, és kibújtam a cipőmből. Egy partfutó vitorlázott arra.
— Itt az öröm — jelentette ki a gyerek.
— Micsoda?
— Öröm. Mami azt mondta, a partfutó örömet hoz.
A madár továbblibegett a part mentén. Viszlát, öröm, újra itt a bánat, motyogtam magamban, és megfordultam, hogy elsétáljak. Az életem semmi okot sem adott az ujjongásra.
— Hogy hívják a nénit? — próbálkozott ismét társalgással a kislány.
— Ruthnak, Ruth Petersonnak.
— Engem Windynek — közölte kérdés nélkül, legalább is Windyt értettem. — Hatéves múltam.
— Szia. Windy!
— Jaj, de vicces tetszik lenni! — kuncogott a kicsi. Nevetésétől valahogy nekem is jókedvem kerekedett.
Ahogy továbbhaladtam, csilingelő hangja követett.
— Tessék máskor is eljönni, Peterson néni! Megint lesz egy jó napunk.
A következő hetekben folyton másokkal voltam elfoglalva: egy rakás csintalan cserkészfiúval, a szülői munkaközösséggel, egy betegeskedő anyukával. Egyik reggel hét ágra sütött a nap, amikor végeztem a mosogatással. Kéne már egy partfutó, gondoltam, és magamra kaptam a kabátomat. A tengerpart a szokott képet nyújtotta. Jéghideg permet szitált a víz felől, de kitartottam, próbáltam szert tenni az áhított vidámságra. Addigra el is feledkeztem a gyerekről, meglepődtem, amikor felbukkant.
— Csókolom, Peterson néni! Tetszik velem játszani?
— Mit akarsz játszani? — mordultam rá.
— Nekem mindegy.
— Mit szólnál az anagrammázáshoz? — kérdeztem kajánul.
— Azt se tudom, mi az! — tört ki belőle ismét a csilingelő nevetés.
— Akkor inkább sétáljunk — néztem le rá, és feltűnt, milyen halovány az arcszíne.
— Hol laksz? — tudakoltam.
— Ott — mutatott a nyaralósorra. Különös, gondoltam, hétvégi házban télvíz idején.
— Hova jársz iskolába?
— Sehová. Mami azt mondta, szabadságon vagyunk.
Hallgattam kislányos csacsogását, míg a parton mászkáltunk, de az eszem máshol járt. Mikor hazaindultunk, Windy megállapította, hogy szép volt ez a nap. Meglepő módon én is jobban éreztem magam, rámosolyogtam és bólintottam. Három hét múlva űzött vadként rohantam a partra. Semmi hangulatom nem volt Windyvel találkozni. Azt hiszem, észrevettem az anyját a tornácukon, és legszívesebben megkértem volna, hogy tartsa otthon a porontyát.
— Ne haragudj — ráncoltam a homlokom, amikor a kislány mégis megjelent —, de szeretnék egyedül maradni.
— Miért? — csodálkozott. Szokatlanul sápadt volt, zihálva lélegzett.
— Mert meghalt az anyám! — rivalltam rá, és rögtön elszörnyedtem: Úristen, miért mondok ilyeneket egy kisgyereknek.
— Nahát — hajtotta le a fejét —, akkor ez egy szomorú nap.
— Az, és a tegnapi meg a tegnapelőtti meg az azelőtti is az volt… jaj, menj már innét!
— Fájt neki?
— Micsoda?
Szörnyen idegesített, hogy nem száll le rólam.
— Fájt neki, amikor meghalt?
— Persze, hogy fájt! — csattantam fel értetlenül, gyászomba süppedve. Faképnél hagytam.
Talán egy hónappal később mentem ki ismét a partra, de nem találtam ott. Furdalt a lelkiismeret, szégyelltem múltkori viselkedésemet, és bevallottam magamnak, hogy hiányzik a kis cserfes. Séta után felballagtam a nyaralóhoz, és bekopogtam. Elnyúzott külsejű, sötétszőke fiatalasszony nyitott ajtót.
— Jó napot! Ruth Peterson vagyok. Hiányoltam a kislányát, érdekelt, mi van vele.
— Á, Ön az? Fáradjon be, Mrs. Peterson! Wendy rengeteget mesélt önről. Biztosan sokat nyaggatta magát. Elnézést kérek. ha terhére volt.
— Ugyan, épp ellenkezőleg. Nagyon aranyos csöppség — biztosítottam, és egyszerre ráébredtem, hogy ez az igazság. — Hol van most?
— A múlt héten meghalt. Leukémiás volt. Nem említette önnek?
Villámsújtottan kerestem támaszt. Elállt a szívverésem.
— Imádta ezt a tengerpartot így aztán, amikor ide akart jönni, nem mondtunk nemet. Úgy látszott, sokkal jobban is érzi magát Itt, sokszor mondta, hogy jó napja van. A legutóbbi hetekben azonban rohamosan romlott az állapota… — csuklott el az édesanya hangja. — Hagyott önnek valamit… csak tudnám, hová tettem. Várna egy pillanatig, míg utánanézek?
Sután bólintottam, kétségbeesetten kerestem valamit, amit ennek a kedves fiatalasszonynak mondhatnék. Maszatos borítékot nyújtott át, rajta ákombákom, gyerekes írással a nevem. A borítékból vidám krétarajz került elő: sárga föveny, kék tenger meg egy barna madár. Alatta gondosan rajzolt, nyomtatott betűk:
A PARTFUTÓ ÖRÖMÖT HOZ RUTH NÉNINEK
Könnyek szöktek a szemembe, szívemről leolvadt a vastag jégpáncél. Átöleltem Wendy anyukáját. Sajnálom, sajnálom, nagyon sajnálom — motyogtam újra meg újra, és összeborulva sírtunk. Az a kedves kis kép most bekeretezve függ a dolgozószobámban. Hat szó — egy rövid élet minden esztendejére egy — sugározza felém a belső harmóniát, bátorságot, önzetlen szeretetet. Egy tengerkék szemű és homokszín hajú kisgyerek ajándéka, aki megismertette velem a szeretet adományát.”