Soha nem tudom elfeledni ezt!

Ezer dolog van, amit szeretnék elfelejteni, de nem megy, mert beleégett az elmémbe, a tudatomba. Alighanem kitörölhetetlenül.

Ezt a képet hét éve. 2015 húsvét előtt pár nappal készítettük.

 

 

 

Ott álltam letaglózva, tehetetlenül, szóra, vádra, alkura, felkiáltásra képtelenül. Órákig sírtam miatta. Máig úgy érzem valami eltörött bennem, mert ez a kép a társadalmunk képmutató valóságának mementója.

Egy gyerek és egy csokinyuszi.

Ennyi a társadalmi együttérzés, az empátia, a felelősség. Ennyit adunk a szegényeknek, húsvétkor, nyugtatva a lelkünket, hogy mi megtettük, amit meglehetett, adtunk és legyen ennyivel elég, mert ugye nekünk sem segít senki, mi is ki vagyunk szolgáltatva, nekünk sem jut több, vagy jobb, nekünk se fenékig tejfel az élet és egyébként sem a mi felelősségünk.

Sokáig. Évekig hallgattam ezt. Újra és újra és újra.

Mikor már odaadtam a családunk minden pénzét és megtakarítását a szegényeknek, mikor már nem volt hova nyúlni, odaadtam az időm javát is.

Épületek kisgazdaságok, fólia, tanoda, később az I-lab, közben volt, aki az istápoltjaink közül vállalkozást nyitott, érvényesült, pályázatot nyert…

De sokan… túl sokan ott maradtak abban a végtelen mély gödörben, amiből nem lehet, nem tudnak kimászni, mert nincs segítségük.

Én ott voltam.

Láttam, éreztem, megéltem a nyomort, a pusztulást, a szélsőséges és felfoghatatlan szegénységet.

Allen Ginsberg verse, az Üvöltés jut eszembe, mikor kezembe veszek, egy-egy ilyen képet és az emlékezéssel együtt elönt a borzalmas fájdalom.

Ma sokan, sokféleképp vélekednek a szegénységről, arról a mára már járványos méreteket öltő és felfoghatatlan méretű, Magyarországon negyedmillió embert érintő kilátástalanságról – amiról voltaképp fogalmuk sincs.

Én pedig már nem mesélek róla, mert… mert felesleges.

Én láttam. Ott voltam…

Sáros utak, szürke, füstös falak, emberek lakta düledező disznóólak a szürke magyar valóság, egyhangú sivatagában. Ott értettem meg, hogy ezt csak egyféleképp lehet megoldani, és igen – mondjuk ki – felszámolni. Csak ehhez nem üres politikai frázisokat kell ordítani a fotelben ülve, hanem oda kell állni és dolgozni kell a változáson.

Nekünk – akiknek képessége van rá – tanítanunk kell!

Nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is.

Juhász Zoli

Talán megosztásra méltónak találod.

***

ui: nem teszem már ki az adományplatformunkat, mert pár üvöltő fotelhős rögvest nekem esik…