„Szégyellem magam Putyin miatt, mert orosz vagyok, és szégyellem magam Orbán miatt is, mert már magyar is vagyok”

Az orosz származású Irina már egy éve segíti önkéntes tolmácsként a hozzánk érkező ukrán menekülteket a Madridi úti szállóban. Az ott lakókkal, valamint segítőikkel beszélgettünk.

Putyin gyilkos háborúja egy éve folyik Ukrajna, egy független európai ország ellen, amely nem mellékesen keleti szomszédunk. Bár az első hetek kiemelt figyelme az átlagpolgár részéről már megszűnt, a menekültek továbbra is érkeznek a háború sújtotta övezetekből. A pályaudvarokon az első időkben megszerveződő spontán segítségnek hála, a menekülők nem maradtak ellátás nélkül már akkor sem, amikor a hivatalos Magyarország még vonakodott a kérdéssel foglalkozni. Ma már működik az állami menekültellátás is, de például a Migration Aid átmeneti menekültszállói nélkül nem biztos, hogy a hazai ellátás mindenkinek helyet tudna biztosítani.

Fotós kollégámmal a szervezet Madridi úti szállóját látogattuk meg, hogy lássuk, egy évvel az orosz támadás megindulása után milyen ellátást kapnak a menekülők.

Menekültszálló a Madridi úton

A Madridi út környékén mintha a nyolcvanas évek óta megállt volna az idő. Kopott, földszintes házak, barátságtalan utcák. Előbb értem oda, vagy húsz perccel, gondoltam keresek egy boltot, hogy valamit egyek, de bolt sehol. Van időm sétálgatni. A városanyák/atyák, ki tudja mikor, úgy gondolták, hogy pont ezen a lehangoló környéken kell európai fővárosok neveiből utcanévbokrot kialakítani. Van itt Párizsi utca, Berlini utca, és Brüsszeli utca is. Kereshettek volna kozmopolitább környéket is ezeknek a neveknek, bár manapság talán kifejezetten díjazza a kormányoldal, hogy ilyen csúf közterületnek jutott Budapesten Brüsszel neve.

Ezen morfondírozom, amikor megérkezik a fotós, idő is van, bemegyünk. Meglepetésemre amilyen nyamvadt a környék, annyira kellemes kialakítású a szálló. Tágas, minőségi anyagokkal burkolt előtérbe érkezünk, megtudjuk, éppen lakógyűlés volt, ilyeneket rendszeresen tartanak. Mindenhol ukrán nyelvű, cirillbetűs táblák. Egyiken megköszönik az ottlakóknak, ha segítenek a szálló körüli munkákban. Megtehetik, a többségük még nem dolgozik, akik már pénzt tudnak keresni, általában találnak végleges szállást, albérletet.

Siewert András, a Migration Aid elnöke fogad minket, tőle kérdezem, mit kell tudni a szállóról, a munkájukról.

András

– Mióta működik ez a hely?

– Március 12-én lesz egy éve.

– Megvolt ez az épület?

– Üresen állt akkor, munkásszállónak készült, de a tulajdonos még nem indította el az engedélyezési folyamatot. Mi akkor már a pályaudvarokon a szállásközvetítésre voltunk specializálódva, alapvetően magánszállásokat közvetítettünk ki a menekülteknek, vagy szállodák által felajánlott üres szobákat. Viszont láttuk azt, hogy szükség lenne egy nagyobb tranzitszállóra. Akkor tudomásunkra jutott ez a lehetőség, kijöttem, beszéltem a tulajdonossal, aztán úgy döntöttünk, hogy birtokba vesszük.

– Rendes piaci bért fizettek?

– Nem teljes egészében, de közel piaci árat fizetünk.

– Hogy tudják kigazdálkodni?

– A támogatásokból.

– Állami támogatás?

– Állami támogatás nincs.

– Ez ugye egy átmeneti szálló. Tehát itt csak korlátozott ideig maradhatnak a menekültek?

– Ebből van kevés, ingyenes tranzitszállásból. Viszont tágan értelmezzük, mi az a tranzit. Ez azt jelenti, hogy aki mondjuk angol vagy kanadai vízumra vár, akár hónapokig is maradhat. Időközben annyi változott, hogy most már sokkal többen akarnak Magyarországon maradni.

Mára tehát a tranzit azt is jelenti, hogy olyanok is itt vannak, akik maradni akarnak Magyarországon, és munkára, albérletre várnak. Egyre több olyan lakónk van, aki innen jár már dolgozni. A gyerekek innen járnak iskolába, óvodába. Ez nem volt cél, de vannak olyanok, akik egyszerűen beragadtak. Lehetetlen élethelyzetben vannak, hogy se előre, se hátra.

– Hány családot tudtok egyszerre fogadni?

– Potenciálisan 300 férőhelyes a szálló, kettőtől nyolc ágyasig vannak a szobák, de nem szoktunk, ha egy mód van rá, idegeneket összerakni. Volt persze egy-két olyan krízis szituáció, amikor ők maguk ajánlották fel, mert nagyon sokan jöttek, hogy költözzenek be valahova üres ágyakra. Sajnos most nekünk is elszálltak a költségeink, mint mindenkinek, és muszáj volt spórolnunk. Úgyhogy most visszaadtunk két emeletet a háromból. Ezzel csökkent ez a szám, így most százötven főig tudunk befogadni.

Siewert András, Migration Aid

– Milyen hullámokban érkeznek a menekülők? Vannak olyan harci cselekmények, melyek után érezhetően többen érkeznek?

– Az első időben ezt jobban lehetett érzékelni. Időközben az ukránok megtanultak együtt élni a háborúval.

Lehet hallani a napi statisztikát a rendőrségtől, hogy még mindig vannak napi nyolc és tizenötezer között az ukrajna, illetve a román határ felől belépők, de ők mind tranzitosok. Ez azt jelenti, hogy ők jellemzően olyanok, akik itt vannak már Magyarországon, vagy más nyugat-európai országokban, és csak hazautaznak látogatóba, és utána jönnek vissza.

Azt gondolom, hogy menekültek körülbelül heti néhány százas létszámban érkezhetnek már csak.

– Találnak munkát?

– Ősszel a nagy multinacionális cégek felfedezték a lehetőséget, hogy bizony munkaerő jelent meg az országban.

Nem is jelentkeznek be a rendszerbe menedékesként, hanem munkavállalói, tartózkodási engedéllyel rendelkeznek.

– A beiskolázás hogy történik?

– Az a hivatalos állami ukáz, hogy a területileg illetékes iskolába kell minden gyereket járatni. De ez az elmélet. Gyakorlatban azért sem működik, mert

Ukrajnában különben is online oktatás van.

Nagyon szépen köszönjük – ukrán nyelven. Magyarország másik arca.

Tehát ez a lehetőség ez fennáll, igaz nem hivatalos, de igazából ezzel nem tud mit csinálni az állam. Igyekszünk napköziellátást szervezni, főképp a dolgozó menekültek gyermekeinek. Ott vannak ukrán anyanyelvű pedagógusok, akik foglalkoznak velük. Onnan lehet online is tanulni, akár.

– A menedékesekkel és a sima munkavállalókkal együtt, mekkora létszám lehet itt Magyarországon?

– Nincsenek pontos statisztikai adatok, a határon semmiféle tájékoztatást nem kapnak arról, hogy mi a procedúra, ezért aztán nagyon sokan biometrikus útlevéllel jönnek át, ami kilenc hónapos tartózkodási engedélyt tesz lehetővé, így tulajdonképpen turistaként vannak itt.

de ebbe nincsenek beleszámítva a kettős állampolgárok.

– Velük mi a helyzet?

– Ők majdnem a legrosszabb helyzetbe kerültek, mert sem a magyar állam nem ismeri el őket, sem az UNHCR, tehát az ENSZ menekültügyi főbiztossága nem tartja őket számon. Hiába menekültek ők is, jogilag uniós állampolgárok, tehát kiesnek minden rendszerből.

– Most leginkább milyen ukrán területekről érkeznek friss menekültek?

– Mindenhonnan. Teljesen új problémákkal is szembesülünk. Például a legrégebbi lakóink orosz állampolgárok, húsz éve éltek Kiivben, de orosz állampolgárként senki sem akarja őket befogadni. Miután csak tartózkodási engedélyük volt, ezért ők nem számítanak ukrán menekültnek. Viszont Nyugat-Európa eléggé bekeményített az orosz állampolgárokkal kapcsolatosan.

És most ilyen bonyolult történetek vannak, hogy csak úgy tudnak Európába jutni, hogy Oroszországon keresztülmennek, és a balti államokban lépnek az Európai Unió területére.

– Nem tartották meg a régi okmányaikat, hogy igazolják, ők valójában ukránok?

– Nem merik magukkal vinni, mert a megszállt területekről csak Oroszországon keresztül lehet menekülni. Ha egy ilyen okmányt megtalálnak az orosz hatóságok náluk, könnyen bajba kerülhetnek. Viszont ott állnak az orosz útleveleikkel Európa határán, és nehéz bizonyítaniuk, hogy ők valójában ukránok.

– Fel vagytok arra készülve, hogy akár még évekig is működtetni kell az átmeneti szállókat?

– Pont most itt, a lakógyűlésen mondtam néhány mondatot arról, hogy egy évvel ezelőtt feltehetően egyikünk sem úgy tervezte az életét, nem csak ők, hanem mi sem, ahogy alakult.

Nyilvánvalóan ez emberi és anyagi erőforrás kérdése. A Migration Aid a mai napig önkéntesek által működtetett szervezet. Február 24-e óta több mint 3 ezer önkéntes fordult meg nálunk. Hosszabb-rövidebb ideig vannak itt általában, de olyanok is dolgoznak, például a tolmácsunk, aki március óta itt van folyamatosan.

– Te ezt mióta csinálod?

– Hét éve.

Itt mindenki önkéntes

– Emellett valamiből másból keresel pénzt?

– Igen.

– Szabadidőd van?

– Tavaly február 24. óta nem voltam szabadságon.

Irina

A beszélgetés végére az étkezdében is befejeződik az ebéd. Az ebédlő ajtajában mosolygós idősebb nő fogad. Ő Irina, régóta Magyarországon él, ide házasodott. Róla beszélt András, az első napok óta önkénteskedik, tolmács. Nem ukrán, orosz, szentpétervári. Szót ért mindenkivel, sosem érte semmi attrocitás amiatt, mert orosz. Amikor megkérdezem, oroszként lelkileg hogy tudja feldolgozni a történteket, elkomolyodik.

Minden lakót ismer, segít nekem, hogy kiválasszuk azokat, akikkel beszélgetni tudunk. Bemutat egy fiatal édesanyát két iskolás fiúcskával, akik igent mondanak kérésemre.

Az interjú helye egy közösségi tér lesz. Ennek is megvan az oka. András szerint az ide érkező menekültek mindenüket elvesztették, és kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ilyenkor az ember olyan dolgokat is megtesz kérésre, amit máskülönben nem tenne meg. Nem lehetünk tehát biztosak abban, hogy, ha megkérnénk valakit, fotózhatunk-e a szobájában, nemcsak a (vélt) kiszolgáltatottsága miatt mond igent. Ezért kőbe vésett szabály a szállón, hogy a lakók szobája, személyes élettere szent.

Nagymosás. Közfeladat, állami támogatás nélkül.

Megértjük és elfogadjuk a szabályt, leülünk egy közös nappaliban.

Anja

Anja és a két fiúcska, David és Jegor olyan közel ülnek egymás mellett a széles kanapén, mintha ez az egymásnak dőlés, összekuporodás adna nekik biztonságot. Egész testbeszédük védekezés, sündisznó pozíció. Ugyanakkor barátságosak, kedvesen válaszolnak a kérdéseimre.

Anja és fiai. Szorosan egymás mellett.

– Krivij Rihből érkeztünk, amikor már ott is elkezdődtek a berepülések, légiriadók. Eddig nagyon nem volt ott semmi, de az utóbbi időben egyre inkább elviselhetetlenné vált a helyzet. Nem volt áram, nem volt semmi. Egy nap, ha szerencsénk volt, négy óra hosszára kapcsolták be az áramot. Nem tudtuk, mire számítsunk. Ezért jöttünk el.

– A férje otthon maradt?

– Nem jöhetett el. A család azonban úgy döntött, hogy legalább én a gyerekekkel jöjjek el, hogy legalább mi legyünk biztonságban.

– Szülei?

– Idősek. Hallani sem akartak róla. Maradni akartak.

– Hogyan tudtak kiutazni?

– Vonattal. De négy napon keresztül jöttünk, fárasztó volt nagyon.

– A határon sem segítettek semmi hivatalos információval?

– Nem. Végül sikerült találkozni egy önkéntessel, aki segített idejutni.

– Amióta itt vannak, tudnak beszélni az otthoniakkal?

– Igen, tudunk.

– Változott valami azóta?

– Csak minden rosszabb lett. Nincs villany, nincs gáz. Bombáznak.

– Mivel foglalkozott otthon?

– Eladó voltam egy boltban.

– És itt?

– Még semmi.Talán ismerőseink tudnak Németországban szerezni valamit. De ha nem, akkor nekiállok és itt keresek munkát.

– Ha véget érne a háború, hazamennének?

Itt megakad a beszélgetés. Anja elérzékenyül, hangja elcsuklik, szeme kivörösödik.

Tapintatosan félrenézünk, Anja összeszedi magát, mosolyog. Sok erőt kívánok nekik, s ők kimennek a folyosóra. Nehéz most megszólalni.

Irina javasol nekünk egy idős hölgyet, Vera nénit. Kicsi, hófehér bőrű idős asszony, nagy narancssárga kendővel. Mutatja nekünk a csuklóját, nemrég elesett, és zúzódásai voltak. Nem könnyű neki már naponta többször felmenni a meredek lépcsőn, az emeletre. Irinától megtudom, nincs egyedül, de a menye, akivel kijött, éppen dolgozik, így hát napközben csak maga van.

Vera néni

A tágas előtérben ülünk le. Kemény tekintetű nő, aki a szovjet történelem legvéresebb időszakait élte át Ukrajnában.

– Honnan érkezett?

– Kremencsukból.

– Maradtak otthon rokonok?

– Három nővérem van.

– Velük mi van?

– Nem akarnak jönni.

Az oroszok a rakétákkal ilyen házakat lőnek.

– Valaki vigyáz az otthonára?

– A szomszéd ránéz időnként. Egyelőre megvan.

– Itt mit tud csinálni?

– Sétálgatok. Járkálok, beszélgetek. Csak eltelik az idő valahogy. Itt mindenki jó hozzám, segítenek. Mindenben segítenek. Csak egy dolog zavar nagyon.

– Mi az?

Vera néni nyolcvankét éves. Túlélte a náci német megszállást, a szovjet uralmat, most az orosz rakéták elől menekült Budapestre. Messze még a háború vége. Hosszú életet kívánok neki.https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/szempont/szegyellem-magam-putyin-miatt-mert-orosz-vagyok-es-szegyellem-magam-orban-miatt-is-mert-mar-magyar-is-vagyok/