Thomas Sowunmi vagyok a Vasasból, és téged kereslek.

– Thomasdls Showosfasd vagyok a Vasshsaha – rossz volt a vonal, a beszélő is hadart, körülbelül ennyit értettem a telefonban. Mivel akkoriban engem ismeretlenek sohasem kerestek, rá is vágtam: “hívom édesapámat”.
A telefonban egy pillanat döbbent csend után újra megszólalt a hívó:
– Thomas Sowunmi vagyok a Vasasból, és téged kereslek.
Emlékszem, felsikítottam.
13 éves voltam és úgy 320 napos. Már túl voltam életem első focimeccsén a Népstadionban, ahol – élénken emlékszem az első döbbenetre – rájöttem, hogy a focisták is életnagyságúak, jóval nagyobbak, mint a tévében, de még pár évvel az előtt a felismerés előtt, hogy ők is emberek.
Még istenek voltak. Akárcsak azok a művészek, akiket ideák között magamat kereső tinédzserkoromban idoljaimul választottam, és akiknek a nimbuszát még nem döntötte porba a személyes ismeretség.
A kis, rákoskeresztúri panellakás parányi félszobájából, Pityu, a hullámos papagáj kalitkája és az egykor az orosz katonáknak kirendelt panellakásokra néző szunyoghálós ablak között rengeteg levelet írtam nekik, amelyekben nem csak aláírt képet kértem, de – hogy kitűnjek a tömegből – sokszor magamról is írtam nekik pár sort. Például, hogy miben motiváltak engem, milyen élményt köszönök nekik.
Thomas Sowunminak azt írtam, hogy közeledik a 14. születésnapom, és szeretném, ha ennek alkalmából küldene nekem egy aláírt fotót. Arra a legkevésbé sem számítottam, hogy fel is hív majd.
Ott álltam apám szobájában, kezemben a MATÁV-os műanyag telefonkagyló, ugyanaz, ami abban a korban a te lakásodban is lehetett, és nem hittem el, hogy vele beszélek.
– Képzeld, egy napon születtünk, csak én 8 évvel korábban!
– Honnan tudod a telefonszámomat?
– A címed megírtad, a nevet pedig megtaláltam a telefonkönyvben.
Emlékszem, még évekig gondolkodtam később, hogy mit kellett volna mondanom. Olyan volt ez, mint a mesékben, amikor a szegény legény vándorlása közben elé toppan egy mitológiai lény, egy kentaur vagy egy sárkány vagy éppen a gonosz boszorka, de a mesékben a szegény legény mindig nagyon jól tudta, mit kell ilyenkor mondani. Én csak habogtam valamit, hogy további sikeres pályafutást kívánok, és végül szinte én csaptam le a telefont.
Érdekes felnőtt fejjel visszagondolnom mind a korra, arra a józan ésszel alig felfoghatóan régi és más világra, amiben ez történt, mind pedig magamra, aki akkoriban zászlóval a kezemben énekeltem a himnuszt minden válogatott meccs előtt, és imádkoztam, hogy Bicskei Bertalan vezetésével tényleg kijussunk a 2004-es Európa-bajnokságra.
Végül persze nem jutottunk ki. Az ország pedig – amelyiket annyira szerettem és amit annyira szolgálni szerettem volna – megtagadott, mint előttem megannyi nálam sokkal nagyobb gyermekét, akiknek a saruja szíját megoldani se lehetnék méltó, és akiknek a haláluk után persze szobrot állított, és akiknek a származásával országnak világnak büszkélkedik azóta is.
Az volt a baj, hogy nem úgy szerettem, ahogy ő akarta volna: befogott szájjal és alamizsnát váró nyitott tenyérrel, hanem úgy, ahogy tőlem telt: munkára, építésre fogott marokkal és jobbító, őszinte kritikával.
Valami hasonló miatt repül most a világ túloldalára Szász János is a Színművészetiről. És ezért fütyülnének ki engem, ha például Thomas Sowunmiért, érte is és vele is szolidaritást mutatva, letérdelnék egy meccs előtt.
Pedig ennyi igazán járna. Ha már ő nekem régen, egy réges régi születésnapon ennyire meghatározó élményt ajándékozott.
„Én itt nem vagyok a helyemen, ha ez megtörténhet”: Szász János elhagyta Magyarországot
A magyar futballválogatott első fekete játékosa: Én térdelnék