Tíz év diktatúráért 86 perc falusi foci, aztán a valóság és a papírforma

Portugáliában nem kellett bevezetni a fasiszta diktatúrát ezért a három gólért és az egyébként kulturált, színvonalas játékért. Nem az akarnokság gyümölcse, hanem az élet szerves, természetes velejárója a győzelem, a tudás, a siker, ahol szabadság van. Ahogy ez igaz a többi európai csapatra is. A felcsúti töpörtyű erőlködik, hogy majd ő megmutatja, pedig ha csak hagyja a hagyományos magyar grundokat, a mohóság miatt beépített egykori pályákat, ott előbb kifejlődött volna a technikás, intuitív, magyar foci, mint Orbán neveldéiben. Onnan jöttek a Puskások, a Varga Zolik.

Senki nem hozott akkora áldozatot ezért az Európa-bajnokságért, mint a magyar nép. Magyarország társrendező, hazai pályán EB-résztvevő, beteljesült Orbán Viktor álma. Tíz év diktatúra, elszórt százmilliárdok, halálra ítélt egészségügy, lebutított oktatás, elpazarolt évtized, minden azért, hogy Orbán Viktor megélje ezt a pillanatot. Az eredmény nem számít, pedig voltak Magyarországnak jó csapatai, s az volt a vezéri ígéret, hogy a magyar futball visszatér a világ élvonalába. Orbán mindent ennek rendelt alá, de azért kell hálásnak lenni, hogy a világ igazi futballistái megjelennek Pesten.

Boldogabb nemzetek, amelyeknek van alkotmányuk, jogállamuk, ahol a futball piaci alapon működik és szervesen abból fejlődik, nem mondtak le semmiről azért, hogy legyen egy jó csapatuk, és élvezzék a futballt. Orbán színrelépésével Magyarország elveszítette az utolsó reményét is, hogy valaha jó csapata legyen, mert a futball játék, sport és üzlet, amely csak szabadságban működik és fejlődik. A kísérlet, hogy egy akarnok diktátor kikapcsolja a piaci viszonyokat, felszámolja a szabadságot, és egy ország költségvetését beleteszi a futballba, már évekkel az EB előtt megbukott.

Mert, ahogy Magyarországon mindent, úgy a futballt is ellopta, kisajátotta Orbán. Megszüntette a független labdarúgó szövetséget, felszámolta a sportegyesületek labdarúgó bajnokságát, a Fidesz átvette a futballcsapatokat, és egy belterjes házibajnokságot csinált belőle. Az akadémiai rendszer megbukott, tíz év alatt nem termelt ki épkézláb játékost. Szoboszlai Dominik annak köszönheti a sikereit, hogy még időben Ausztriába került. Magyarországon belesüppedt volna a középszerűségbe.

Csak sajnálni lehet a játékosokat, akikre az a feladat hárult a portugálok elleni meccsen, hogy mindazt a hátrányt, amit Orbán uralma és dilettantizmusa jelent, legyőzze, és Orbán Viktor álmait megvalósítsa. Igazolja az elmúlt tíz évet, az elköltött pénzt, a kisajátított sportágat, a magyar néptől ellopott százmilliárdokat. Mindent meg is tettek ezek a fiúk, és valóban dicséretet érdemelnek, hogy ezt az iszonyat hátrányt akarerővel leküzdve, az ellenfél játékát szétrombolva, a címvédő Portugáliával szemben majdnem kivívtak egy 0:0-ás döntetlent, ami igazolta volna a diktatúrát.

De a valóságot nem lehet megerőszakolni, a végére kijött a két csapat, a két ország, a két rendszer közötti különbség, és szerencsére nem tartott tovább a meccs. A magyarok így is boldogok, mert már elfelejtették, hogy nem is olyan régen (mi még emlékszünk rá), olyan csapata volt Magyarországnak, amely nemcsak egyenrangú ellenfél volt, hanem a világ bármelyik csapatát képes lett volna megverni. Minden meccs nyitott volt, tényleg a pillanat döntött, hogy ki nyert. Azóta felnőtt két generáció, akiknek nagy eredmény, ha nem lesz ey nagy zakó. De azért lett.

Ennél a csapatnál a csodát kell várni, szorongani értük, mi lesz velük, mert nem egyenrangú ellenfelei a világ jobb csapatainak. Pontosan olyan nyomorultul érzi magát az ember, mint amikor Orbán jelenik meg a világ nagyhatalmainak vezetői között, mint kelet-európai sutyerák diktátor, akiről csak otthon hiszik a magyarok, hogy valami nagy ember. Államférfiak mosolyognak azon, hogy a felcsúti futballbolond kisvezér ott szotyizik majdnem minden meccsen, és ebben méri a sikert. A siker pedig az, hogy Ronaldo és társai Budapesten vannak. Elhozta őket Orbán. Szánalmas.

A magyar nép nagy áldozatot hozott azért, hogy az eredmény 0:0 maradjon, mint világtörténelmi siker. Orbán ezzel a meccsel számolt el a magyar népnek minden eddigi lopásért, szenvedésért. A magyarok kaptak 86 perc falusi focit (s vele egy 0:0-ás hamis illúziót) tíz év diktatúráért cserébe. Emberfeletti teljesítményt nyújtottak a fiúk, ahogy betömörültek, romboltak, küzdöttek, harcoltak, csíptek, haraptak, csetlettek-botlottak, belerúgtak, utána szaladtak. De a valóságot az utolsó tíz perc mutatta meg. Ez volt a realitás, ez tükrözte a különbséget, s ez mutatta Orbán teljesítményét.

Forrás és a teljes cikk:https://nepszava.us/tiz-ev-diktaturaert-86-perc-falusi-foci-aztan-a-valosag-es-a-papirforma/