Valahogy nem ezt gondolom a jó vezető ismérvének.

Varga Zoltán

Szólna neki valaki, hogy nem attól lesz államférfi, ha üreginyúl-vörös szemekkel, lárvaarccal, a testőrségével, egy komplett propagandastábbal telepakolt páncélozott autója volánja mögött, korahajnalban ócska színjátékot játszik?
Ezzel mit akar bizonyítani?
Hogy tényleg négyórákat alszik? Nem érdekel. Ezzel az orvosát abajgassa, ne egy országot. Ez nem érdem, ez betegség.
Mi lesz a következő, mit akar még megmutatni? Azt, hogy „romantikázik”? Mekkora kan?
Árvízi hajós, gumicsizmában a gáton? Csatár, akinek rüsztjére ragad a laszti? Kommandós talpig páncélba, Chuck Norris félelmetesen kidolgozott bicepszű, marcona arcú nemzeti pandantja? Ezt?
A nagy stadionépítő?
A nemzet jósa, aki már novemberben látta a bajt, és azt is, napra-órára pontosan, hogy mikor lesz vége mindennek?
Nemzetünk fénylő csillaga, aki éppen szőnyegre viszi a járványt?
Azt, aki soha nem hazudott, és akinek egy fillér megtakarítása nincs több évtizedes parlamenti múlt ellenére sem, akinek nincs vagyona, nincs strómanja, nem foglalkozik pénzügyekkel?
A keresztényt, a demokratát?
Ez az ember hazudik!
Nemcsak a külvilágnak, nekünk, a lenézett, hülyére vett, zsellérsorba taszított millióknak, de, már magának is.
Ez a baj! Ha a tükörbe néz, a nép egyszerű, dolgos és becsületes gyermekét, a kiskirályfit látni. Görcsösen ezt akarja. Mindenáron.
A romantikus államférfit.
Csak ez nem igaz.
Hazudik. Magának is!