VAS UTCA

Radnai György

Ott voltunk: fiatal egyetemisták, középkorú érdeklődők, idősebb támogatók, nők és férfiak, akik egyetértenek a hallgatókkal.

Énekeltünk, tapsoltunk, fölnyújtottuk a szétnyitott tenyerünket. Nem fáztunk. Ja: nem kötöttünk el tankot, nem gyújtottunk föl autót, nem szedtük föl a Kossuth Lajos utca köveit. De erősek voltunk!

Amikor kell: mindig ott leszünk!

Most azért kellett odamennünk, mert az ezredes – a hatalomból elkezdte(??!) a „gesztus-gyakorlás” politikáját – haza akarta küldeni a hallgatókat beszélgetni a szüleikkel. Mert szerinte a hallgatóknak ki kellene kerülniük „ebből a pszichotikus állapotból”, amiben vannak. Az ezredes azt gondolta, ehhez is ért. Akik ott voltunk, nem így gondoltuk.

Közben beszélgettünk: mi lesz ezután, mit fognak a hatalom bástyái mögül kezdeményezni, vajon eljutnak-e valamikor annak a fölismeréséhez, hogy mégis tárgyalni kell a hallgatók kezdeményezéséről, vajon az Alkotmánybíróság mikor és mit fog dönteni?

Mert ez az egyetem-foglalás már másról is szól: ez már a korlátlan hatalomgyakorlás elleni tiltakozás, az egyén kultúrához, világnézethez, valláshoz, szabad élethez való jogáról is.

Amik a NER-ben eltűntek.

Ez nemcsak az ezredesről, Vidnyánszkyról; nemcsak arról szól, hogy mit oktassanak az SZFE-n. Ez már arról is szól, hogy ne lehessen tovább büntetlenül hazudni, hogy nálunk a legjobb, nálunk minden rendben van, mert kevesebben halnak meg, mint Németországban; hogy lehessen szabadon mesét olvasni, értelmezni; hogy nem baj, ha a bőröd színe egy kicsit sötétebb, mint a padtársadé; hogy nyugodtan gondolkodj a világról és az se baj, ha másképp látod…

De ezt úgyis tudják az egyetemisták, a színészek, már tudják az orvosok, az ápolók és a pedagógusok is.

És tudod te is, barátom.

Hát legközelebb gyere, köztünk a helyed…