Ki nem állhatom a “naugyemegmondtam” típusú reflexiókat, most mégis azt kell mondanom, hogy azon a napon, amikor a kormány 54 percet adott az MTA elnökségének arra, hogy elfogadja költségvetésének harmadára csökkentését, azt írtam ugyanerre a felületre, hogy az Akadémia sorsa megpecsételődött. Nem azért, mert olyan okos vagyok, hanem mert én már értek fideszül, és számomra nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy ajánlat, hanem maga a selyemzsinór.
Diktatórikus, megalázó és egyértelműen jelzi, hogy itt senki nem kíváncsi az MTA vezetőinek véleményére, és érdemben senki nem akar velük tárgyalni. Sőt azt is jelezte, “hogyha sokat ugráltok, lehet ez még durvább is”. 54 percet adni arra, hogy egy 5.000 kutatót és több száz adminisztratív alkalmazottat foglalkoztató intézmény válaszoljon a diktátumra, amely alapjaiban rengeti meg a működését – ez nem ajánlat, ez már maga az ítélet.
Ráadásul úgy, hogy az elnökséggel korábban egyetlen alkalommal sem egyeztettek erről, fogalmuk sem volt, hogy mire készül a kormány. Ezt képtelenség volt tárgyalási ajánlatként értelmezni. Ennél még az is becsületesebb lett volna, ha el sem küldik a vezetőségnek.
És valóban, ahogy az idő haladt előre, a helyzet egyre romlott. Az önkényuralmak jellemzője ugyanis, hogyha ellenállásba ütköznek, akkor egyre durvább eszközökkel élnek. Örömüket lelik a látványban, ahogyan a kiszemelt áldozat kínlódik, és mindig szorítanak egy kicsit a szíjon. Ez történt az elmúlt egy évben.
Ma mégis azt gondolom, hogy egyáltalán nem volt felesleges ez az egy év, mert sok olyan pozitív tapasztalatot is szereztünk, amire nem számítottunk. Láthattuk, hogy a magyar akadémikusok többsége, a súlyos egzisztenciális fenyegetettség ellenére, sem árulja el hivatását.
Korábban azt tapasztaltuk, hogy a hatalom az igen jelentős akadémikusi járadékkal tartja rövid pórázon a tudósokat, és nyilván most is erre számítottak, de ez nem jött be nekik. És ez nagy dolog!
A szemünk előtt szerveződött közösségé az akadémiai kutatók jelentős része, akik képesek voltak félretenni korábbi ellenérzéseiket, fenntartásaikat, és teljes egységben próbálták védeni a kutatás autonómiáját.
Nem ért célt, a már a Kádár-rendszerben bevált módszer, hogy a természet- és társadalomtudósokat kijátsszák egymás ellen. Jó volt látni a hazai és nemzetközi tudományos és oktatási intézmények és közösségek nyílt szolidaritását. És rossz volt látni a társadalom közönyét, amely a legrégibb és legrangosabb hazai tudományos intézmény szétverését kísérte.
Összességében ez az egy év fontos tanulási folyamat volt, és ha végül nem is vezetett eredményre, a most kialakult “szabadság kis körei” már megmaradnak és bővülni is fognak.
Ahhoz azonban ami ezután következik – éppen az elmúlt egy év tanulságai miatt – szerintem nem kellene Lovász Lászlónak és társainak asszisztálni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy itt már kizárólag az fog történni, amit a kormány akar, és az Akadémia által delegált tudósoknak nem lesz érdemi beleszólásuk a dolgok alakulásába. Ehhez pedig minek adná a nevét a világ egyik legkiválóbb matematikusa és társai?
Számomra nyilvánvaló, hogy az MTA története véget ért. És a szétvert tudományos műhelyek helyén dudva fog nőni. Ez a kormány ugyanis – a lopáson kívül – csak a romboláshoz ért. Ezidáig egyetlen jól működő tudományos, kulturális vagy művészeti intézményt sem sikerült létrehozniuk. Jól lehet számolatlanul öntik a pénzt az általuk alapított műintézetekbe. De ha számba vesszük, hogy miféle tudományos vagy művészeti teljesítményt produkáltak ezek, akkor az bizony erősen a nulla felé konvergál.
Elég ha a Nemzeti Színház, a Rendszerváltás Kutatóintézet, a Magyarságkutató Intézet, az MMA, az Előretolt helyőrség stb. szánalmas produktumait nézzük. Mindenki csinálja azt, amihez ért. A tudósok műveljék a tudományt itthon vagy külföldön, ők pedig romboljanak.