Vásárhelyi Mária: Hazugságok ára

Vásárhelyi Mária:
A hazugságok ára
2021.03.03.

Kevés dolog hoz ki jobban a sodromból, mint amikor – egyébként felnőtt, intelligens barátaim – azt fejtegetik némi irigységgel a hangjukban, hogy „akárhonnan nézzük is, Orbán Viktor rendkívül tehetséges politikus”. Bosszant az ilyen megjegyzés elsősorban is azért, mert számomra teljesen relativizálja a „tehetség” jelentését. Számomra a tehetség akár a politikában, akár a művészetben vagy az élet bármely területén ott kezdődik, amikor valaki képes alkotó szenvedéllyel, kreatívan és elkötelezetten megújítani, létrehozni valami értéket. Sokféleképpen gondolkodunk a tehetségről, de számomra ez feltétlenül pozitív fogalom, amely valamilyen módon mindig összefügg az értékteremtéssel, értékmegőrzéssel. És bosszant, ha valaki a bomlasztást, a rombolást, a gátlástalanságot hozza összefüggésbe a tehetséggel.

Mindez most az egészségügyben kialakult katasztrofális helyzet kapcsán jutott eszembe. Ez mindannyiunk tragédiájaként, mindennél látványosabban szemlélteti, hogy mennyit ér és hova vezet a miniszterelnök és kormánya „tehetsége”. Egy, évszázada nem látott világjárvány tombolása idején nekilátni az egészségügy teljes átalakításának – nos, ez maga a dilettantizmus, a tehetségtelenség és a voluntarizmus „diadala”. Az egyébként is a teljesítőképessége határán túl lévő ágazat dolgozóit, akiknek napi 10-12 órás szolgálat után, semmi másra nem lenne szükségük, mint pihenésre, regenerálódásra, arra kényszeríteni, hogy néhány óra alatt hozzanak az egész jövőjüket meghatározó döntéseket – ez végtelenül embertelen és legalább ennyire kontraproduktív. Feszültséget szítani és megosztani egy ágazat dolgozóit akkor, amikor a szakmai együttműködésük ezrek élete megmentésének záloga – ez iszonyú felelőtlenség. Olyan szerződés elfogadásába belekényszeríteni az egészségügyben dolgozókat, amely a munkaviszony megnyugtató rendezése helyett, időzített bombákkal van teletűzdelve – ez nem szolgál mást, mint az ágazat további destabilizálását. Egészségügyi reformba kezdeni egy pusztító világjárvány idején és 5000 orvost és szakdolgozót elüldözni egy olyan pályáról, amely folyamatos és egyre súlyosabb szakemberhiánnyal küszködik – ez maga az ordító alkalmatlanság és tehetségtelenség.

Miközben a területért felelős miniszterelnöki megbízott azt szajkózza, hogy a munkavállalók 95 százaléka aláírta a munkavállalói szerződést, a közösségi médiát ilyen bejegyzések lepték el:
“Hogy mi zajlik bennem? Hetek óta gondolkodtam, mit tegyek. Félelem, düh… mi lesz a családommal, ha nem írom alá? De mi lesz velem, ha aláírom? Egyre feszültebb voltam, már nem volt kedvem bemenni dolgozni. Dühített. Mintha egyedül maradtam volna a döntésemmel. De az élet, a szerencse mellém állt. A barátnőm, aki szintén ápolónő, döntött, és büszke volt. Nem bírom tovább, menjünk innen… segített megérteni, hogy magamat és a családomat kell néznem. Imádom a szakmámat, szeretem a betegeket, de nem bírom tovább. A covid-osztályra kerültem tavaly novemberben. Az első napom borzalmas volt, azt hittem, hogy megfulladok. Téptem le a ruhát és a maszkot, már az sem érdekelt, ha elkapom a vírust. De a pokol még csak ezután kezdődött. Éjszakás voltam, jött a mentő és csak jött a mentő… a haldoklók sikolyai… azt hittem, megőrülök… Húztuk az oxigénpalackokat. Olyan nehezek voltak, hogy reggel már alig bírtunk menni. A halottakat dupla zsákba csomagoltuk. A szívünk szakadt meg, hiszen az előbb még láttam a könyörgő szemét, fogta a kezem. Szakadt rólunk a víz, az izzadtság csípte a szemünket, az arcunkat, már elviselhetetlen volt. Lelkileg összetörve, sírva mentem haza. Jeleztük a vezetőségnek, hogy nincs védőruhánk: nem volt maszkunk. Kiégtünk, elfáradtunk, 12 órát voltunk a védőruhában pihenő nélkül. Nem tudtunk inni, vécéről csak álmodtunk. Azt mondta a vezetőség, ha nem bírjátok, betegállomány. De akkor miből élünk? És húztuk az igát megroggyanva tovább. Akkor jöttem rá, hogy senkit nem érdekel, ha betegen dolgozom, ha belerokkanok. A covid-pótlékainkat hol kaptuk, hol nem. Aztán jött ez a megalázó szerződés, amit már nem bírtam megemészteni. Eddig is belém rúgtak. Ha aláírom, mi lesz, még a rabszolgájuk is legyek? Pótlék nincs, elvették. Covid-pótlék sincs, elvették. Hát most már ingyen dolgozzak? Belém rúgnak, és még adjam hozzá a nevemet is? Döntöttem, nem írom alá. Szabad ember akarok lenni. A hivatásomat szeretetből akarom végezni, és nem kényszer alatt. Hogy most mi lesz? Pihenek, elmegyek a munkanélküli segélyért. Már tanulunk németül a barátnőmmel, júniusban utazunk Ausztriába. Már várnak ránk a kollégáink, akik hamarabb feladták. Megyünk, hátha több megbecsülést kapunk, ahol hagynak minket dolgozni”.

“Ápolónő vagyok akkor is, ha éppen nincs munkám vagy nincs “jogállásom”. Sok éve dolgozom – illetve dolgoztam. A múltidő idegen, még nem áll rá a szám. Abbahagyom, nem írok alá. Nem fogadom el az új jogállást, mert nem értek egyet vele. Nem írom alá, mert vannak más lehetőségek is az életemben. Mélyen elítélem, ahogyan ezt az egész jogviszonyváltást az állam keresztülverte rajtunk. Életbevágó döntésre kényszeríti az ápolói és egészségügyi társadalmat egy pandémia közepén gyorsan, gondolkodási idő nélkül. Térdre kényszerít bennünket. Egy segítő szakmát, egy olyan szakmát, amely nemcsak a két kezével, hanem a szívével, a lelkével is dolgozik. Nem vagyok politikus, nem értek a nagy játszmákhoz. Én az elszenvedője vagyok ezeknek. Csalódott vagyok! Csalódott a vezetőinkben, a hangnemben, amit megütnek velünk szemben. Csalódott vagyok azért, mert kizsigerelnek bennünket a hivatástudatunkkal visszaélve. A mi szakmánkhoz kell, hogy pihenni tudjunk lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy a kolléganőnknek ne kelljen miattunk dolgozni 250 órát, amikor szabadságon vaqy táppénzen vagyunk. Létbiztonságra van szükségünk, hogy amikor a haldokló gyermek szüleit kell segítenünk, ne azon aggódjunk, hogy otthon nincs pénz a gázszámlára vagy kenyérre. Sok minden hiányzik a mai ápolóknak, hogy azok tudjanak maradni, akik lelkesen beültek az iskolapadba, hogy ezt a hivatást űzzék. Ha találkoznak egy “rossz” ápolóval, gondolják végig, hogy hogyan és miért jutott idáig, hiszen ő nem utálatból választotta a szakmát! Próbáljanak meghallani minket! Eltörlik a munkavállalói jogainkat. Igaz, kaptunk fizetésemelést, de a legtöbbünknek ez olyan embertelenül kevésről indult, hogy ma sem érjük utol az átlagot sem. Ha utol akarjuk érni magunkat, másodállás kell, amelyet most hirtelen és nem megfelelő körültekintéssel kezdtek el szabályozni.Az indoklás az, hogy az egészségügyi dolgozó ne zsigerelje ki magát. Persze kiderült, hogy ha rengeteg ápoló nem ápol másodállásban, dugába dől minden, mentők és intenzív osztályok kapacitása szűkül jelentősen. Kaptunk is engedélyt azonnal arra, amit korábban nem, oszd dönthettünk el mi önmagunkról: dolgozhatunk akár 250 óránál is többet. Sztrájkolni nem sztrájkolhatunk, a kollektív szerződések január 1-jén megszűntek. A felmentési, felmondási feltételek számunkra hátrányos irányba változtak. Az oszd meg és uralkodj elvén széthúzták az orvos és a nővér társadalmat. Ez nagyon sokat fog ártani a szakmának. Nincs értelmezhető mennyiségű új, magasan képzett ápoló.” (forrás:https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/szempont/ejszakas-voltam-a-haldoklok-sikolyai-azt-hittem-megorulok-ket-apolono-elmondja-miert-nem-irjak-ala-a-szerzodest/?fbclid=IwAR2aI-9g-jwKoYecE8Qifs71aKBlkWX9FOyHJ-dJHeok8yQJDP3yw_rI7Rg

Pedig a járvány akár bizonyíthatta volna Orbán tehetségét. Azt gondolhattuk, hogy a miniszterelnök dühödt centralizáló mániája, most meghozhatja gyümölcsét, hiszen a válsághelyzetben valóban katonás fegyelemre, egyértelmű és racionális döntésekre és az utasítások folyamatosan ellenőrizhető végrehajtására van szükség. Ehhez viszont szükség lenne egy szakmailag kifogástalan, autonóm, kreatív döntéshozó csapatra, amely megalapozza a miniszterelnök döntéseit. Csakhogy jól láthatóan Orbán Viktor éppen a szakmailag jól felkészült, autonóm, kreatív embereket nem bírja elviselni a környezetében, pedig a tehetség egyik biztos jele, ha valaki arra törekszik, hogy önmagánál tehetségesebb emberek vegyék körül, akiknek képességességét kamatoztathatja.

Akik azonban Orbán környezetében bármiféle tehetségről, autonómiáról tettek tanúbizonyságot, azokat idő előtt eltávolította és az évek múlásával egyre súlytalanabb lakájokkal vette körül magát, akik egzisztenciája és hatalma kizárólag a miniszterelnök kegyétől függ. És ez meglátszik a kormány működésének minden területén, a válsághelyzet azonban reflektorként világít rá a tehetségtelenség és a tudatlanság tombolására. Az egészségügyet a honvédség, a járványelleni védekezést a belügy az eszközbeszerzést a külügy szervezi, miközben az egészségügyért felelős miniszter Mátyás király leszármazottainak csontjaiért dúlja fel a temetőket, és láthatóan még azt sem érti, hogy mit nem ért.
Egy ilyen súlyos járványhelyzetben a fenyegetett és kiszolgáltatott állampolgárnak egyetlen mentsvára az államba vetett bizalom lehetne. A meggyőződése abban, hogy megbízhat az államban, mert az olyan döntéseket hoz, amelyek a leginkább szolgálják az állampolgárok érdekeit. Nálunk azonban még a legelszántabb Orbán-hívőknek is nap mint nap szembesülniük kell a kaotikus, egymásnak ellentmondó, hozzá nem értő döntésekkel. Azzal, hogy a tisztifőorvost nem a szakmai rátermettsége repítette ilyen magasra, már akkor tisztában lehettünk, amikor egy felső légúton keresztül terjedő járvány kezdetekor azt fejtegette, hogy a maszk hordása, nemhogy javallott, hanem kifejezetten káros lehet a védekezés során. S miközben a járványügyi tájékoztatást más országokban orvosok, virológusok és szakpolitikusok tartják, nálunk rendőrök, katonák állnak a tisztifőorvos mellett a pulpituson. És kétlem, hogy van még olyan ország a fejlett vagy kevésbé fejlett világban, ahol a külügyminiszter dönti el, hogy milyen vakcina engedélyezhető az országban. Mert nem a kínai és az orosz vakcinával van baj, hanem azzal, hogy a kormány politikai kérdéssé tette a vakcina választást és folyamatos hazugságokkal próbálja alátámasztani ezt a felelőtlen játszmát.

Az orosz vakcina melletti legfontosabb kormányzati érv az volt, hogy minket, magyarokat évtizedeken keresztül orosz vakcinákkal oltottak, és járványügyi szempontból egész jól átvészeltük az elmúlt századot. Csakhogy ebből egy szó sem igaz.
Magyarországon a Phylaxia nevű gyógyszergyártó cég már a második világháború előtt élen járt az oltóanyagok kifejlesztésében és gyártásában, ez a tevékenység a háború után is folytatódott. Az oltóanyaggyártás az ötvenes évek végétől a gyógyszeripar kiemelt ágazat volt. A BCG-oltóanyag előállítása a HUMAN Oltóanyagtermelő és Kutató Intézet (OKI) BCG Laboratóriumában folyt, az újszülöttek védőoltása 2001 júniusáig hazai előállítású oltóanyaggal történt.
A Di-Per-Te oltóanyagot is az OKI állította elő 2005-ben történt megszűnéséig. Ennek az oltóanyagnak a segítségével sikerült felszámolni a diftériát és sporadikus szintre csökkenteni a szamárköhögést és a tetanuszt. A járványos gyermekbénulás elleni Sabin vakcinát az (OKI) Polio Laboratóriumában állították elő. A veszettség elleni Hempt-féle vakcinát az OKI 1988-ig gyártotta, és biztosította az egész ország területén. Influenza elleni vakcinából a 1960-as évek első felében közel 100 000 adagot termeltek, de az influenza A/Hong Kong/1/68/(H3N2) okozta 1968/69-es pandémia idején a termelési kapacitás meghaladta az egymillió dózist. Csak összehasonlításként, az Egyesült Királyság ebben a kritikus időszakban összesen 200 000 oltóanyagot tudott előállítani.
(Forrás: Ócsai, Lajos. “A magyar oltóanyaggyártás története.”)

Minderre méltán lehetünk büszkék, eltagadni azonban és a Szovjetunióra ruházni a dicsőséget saját teljesítményünkért, egy önmagát nagggyon nemzetinek hirdető kormány részéről különösen méltatlan. Ahhoz azonban, hogy erről a külügyminiszter is tudjon, néha olvasni is kellene, nemcsak beszélni.

És súlyos félreértés azt gondolni, hogy nálunk az orosz vagy a kínai vakcina elutasítottsága előítéletességből származik. Az emberek jelentős része azért nem akar ezekkel a vakcinákkal „oltakozni”, mert egyáltalán nem bízik az államban, amire a járvány elleni védekezés eddigi tapasztalati alapján, jó oka van. Önmagában felháborító, hogy az embereknek olyan, az életükkel összefüggő kérdésben kell döntést hozniuk, amelyről fogalmuk sincsen. Ha bíznának az államban, akkor ráhagyatkoznának döntésére, csakhogy a kínai és az orosz vakcina engedélyeztetése olyan átláthatatlan és megbízhatatlan volt, hogy ez semmiképpen nem adott okot a bizalomra. Ráadásul a kormány egészen szemérmetlenül manipulálja a vakcinákkal kapcsolatos adatokat, ugyancsak politikai érdekei szerint. Mivel azt akarja bebizonyítani, hogy „Brüsszelből” kevesebb oltóanyag érkezik, mint keleti barátaitól, ezért saját számításaiban nem az érkező vakcinák abszolút számát, hanem az előzetesen lekötött mennyiséghez viszonyított arányát emeli ki. És mivel az oroszok és a kínaiak kevesebb oltóanyagot ígértek, mint a nagy nyugati cégek, ezért a vállalásukhoz képest valóban nagyobb arányban érkezett a vakcina onnan, de valójában „Brüsszelből” már csaknem kétszer annyit szállítottak, mint a két keleti országból.

És a hazugságok manipulációk vég nélkül sorolhatók. Így azután azért, hogy az „oltakozásra” invitáltak többsége elutasítja a kínai és az orosz vakcinát, a lakosság fele pedig egyáltalán nem akarja beoltatni magát, ne az állampolgárokat, hanem az alkalmatlan és tehetségtelen kormányt okoljuk.